manocs.ka blogja

Időnként eljön az idő, hogy számot vessünk önmagunkkal, önmagunknak. Hol is tartunk életünk behatárolt szakaszán, mit is értünk el ezen idő alatt. Jó alkalom erre az év vége.

Ha a karácsony örömben, szeretetben, családi körben zajlik, minden rendben van, de ha egyedül töltjük, elgondolkodhatunk, hol is rontottuk el, melyik útkereszteződésnél döntöttünk rosszul, hogy magunkra maradtunk.

A karácsonyom szép volt, „hazautaztam”, gyerekeim körében töltöttem az ünnepet. Szép volt, elmúlt. Most itt a szilveszter, és én is, mint annyian, számot vetek magammal, és próbálom csitítani háborgó lelkemet. Mit értem el, hová jutottam mostanáig, mit tudok felmutatni? Van 3 szép és okos gyerekem, kettő közülük úgy ahogy, de megáll a saját lábán. Egyiknek szuper munkahelye van, ami nem lebecsülendő a mai világban, másik nemsokára befejezi az egyetemet. Utóbbiban sajnos nem sok részem van, szinte semmit sem tudtam segíteni, hogy idáig eljusson. Nem, nem vádolom magam emiatt, a körülmények hozták így. Mindig a gyerekek szenvedik meg, ha két felnőtt ember házassága tönkremegy. 

„Hazautaztam…” Ízlelgetem a szót, körüljárom a fogalmat, és lassan tudatosul bennem, hogy nekem már nincs „haza”, nincs hová hazamennem. A ház, amit építettem, a másé lett, más élvezi a hasznát, másnak a tulajdona, más nyitja-csukja az ajtót, annak a háznak a küszöbét én nem léphetem át többé. 20 év munkája, 20 év öröme odavan. 20 év az életemből, fájdalmas elszakadás. Nyitott és csukott szemmel egyaránt látom az ajtaját, a falait, a szépen felújított fürdőszobát, vaktában is tudom, hol vannak a bútorok, a sarkok, nem ütköznék neki semminek. Látom a szobámat, ahogy utoljára láttam, benne a kevés bútorommal, a kulcsra zárt ajtóval, és a szívemig hatol, hogy oda többé nem mehetek. Más lakja már, bár tudom, csak ténfereg az üres szobákban, hiszen teljesen egyedül van, mindenkit elüldözött onnan. Engem és a 3 gyereket is. Mégis, hiába vigasztalom magam azzal, hogy engem legalább a gyerekeim nem hagytak el, kirabolva, kifosztva érzem magam. Neki most van egy egész háza, míg én a fiammal csak nyomorgok egy penészes albérletben, és állandóan attól rettegek, hogy a következő lakbért már nem tudom kifizetni. Mi lesz akkor a fiammal? Mi lesz velünk? Hol fogjuk álomra hajtani a fejünket? Hogyan mondom meg majd a fiamnak, ha nem lesz egy ágy, ahová lefekhet, de még vacsora sem? Rettegek a gondolattól, hogy megbetegszem, és nem tudok majd dolgozni, mert akkor albérletet sem tudok fizetni.

Rohadt egy világot élünk, ha annak sincs munkája, aki dolgozni akar. Rengeteg helyen rengeteg állást megpályáztam az elmúlt évek során, de sehol sem tartanak rám igényt. Kevés helyről jött elutasító válasz, mert legtöbben válaszra se méltatnak. Lesz-e még valaha így saját lakásom? Lesz-e még nyugodt éjszakám, hogy nem raknak ki az albérletből? Tényleg csak álom, hogy öregségemre lesz saját ágyam, saját szobám? Teljesen kilátástalan a jövő! Sehol egy kis fény, egy kis iránymutatás. Sehol egy barát, egy jó szó, egy bíztatás. Megint csak a blogba fojtás. Nem maradt más. És lehet már ez sem sokáig…

Mit is értem el mostanáig? Elmúltam 40, nincs munkahelyem, nincs lakásom, nincs semmim, csak a 3 gyerekem és az álmaim. Alkalmi munkákból tartom fenn magunkat továbbra is, ruháinkat úgy hordják össze az ismerősök. A fiam iskolai étkeztetését és tankönyveit egy alapítvány vállalta magára ebben a tanévben. Hogy nekem jut-e betevő falatra, az senkit sem érdekel.

Sokra nem vittem, és ahogy látom, ez így is marad

Megint csak blogba folytom a könnyeimet, amelyeket lenyelni nem tudok.

Munkanélküliként kerültem a városba, állást itt sem találtam, maradt az alkalmi munka. Bizony nem könnyű az élet a szőlőben, pláne télen a térdig érő hóban, a hidegben napi 8 órában nehéz fizikai munkát végezni. Számtalanszor átkoztam el a szőlőt, amikor már feladni készültem, amikor nem bírtam tovább. Szidtam azt, aki idáig juttatott. Pénz nélkül, lakás nélkül, szinte kegyelemkenyéren egy kisgyerekkel. Jóemberek megszántak, adtak meleg ruhát, ha kellett egy tányér ételt.

Csöppnyi segélyem semmire sem elég, nem válogathattam a munkában. Mellette ha akadt egy kis alkalmi meló, volt egy kis pótlás a segélyhez. De „jeles” törvényhozóink másképp rendelkeztek. Minek segély az egyedülálló kisgyermekes nőnek? Igaz, én is jobban szeretnék napi 8 órás, tisztességes, bejelentett állást, de sehol sem kapok. Nemrég voltam ugyan állásinterjún, ahol az elbeszélgetés végén közölték a jó hírt, elsején kezdhetek. Nagy örömmel indultam haza, gondolatban már a hentesbolt padlóját sikáltam, vártam a munkakezdést. A nagy lelkesedés hamar odalett, mert csörgött a telefon, és a „majdnem” főnök közölte velem, hogy átgondolta újra az egészet, mégsem vesz fel, mert kisgyerekem van. Hiába önálló a gyerekem, hiába lenne aki vigyáz rá, ha éppen beteg, vagy szünidő van az iskolában. Azt mondta, voltak már tapasztalatai kisgyerekesekkel, inkább nem. Még csak annyit se mondott: „sajnálom”. Csoda, ha sírva fakadtam?

A minimális segélyt kipótoltam az alkalmi munkákkal, de az új rendelkezés már a segélyt is munkához köti, ami egyrészről rendben van, másrészről meg akadályozza a megélhetést. Vagy inkább ellehetetleníti. Kérdem én, ha már közcélú munkást akarnak belőlem faragni, vajon miért nem 8 órába? Hogy legalább legyen egy havi fizetés, amiből szűken bár, de lehet próbálkozni megélni. NEEEEM! Adjunk a munkanélkülinek 4 órásat, törjük ketté a napját, nehogy mellette még valamit vállalni tudjon. Havi 34 ezer forintból hogyan lehet lakbért fizetni, és eltartani egy kisgyereket? Eddig mezőgazdasági munkával pótoltam a segélyemet, már amikor sikerült, most 10-14 óráig más rendelkezik velem. Se előtte, se utána nem tudok a mezőgazdaságban dolgozni, hiszen ott korán reggel kezdenek. Más lehetőség pedig nem adódik. Gőzöm nincs, mi lesz így velünk. Az egyik szarból ki se mászok, máris nyakig taposnak a másikba. Húúúú, de rohadtul elegem van!!!!!!

 2011. február 8.

    Egy évvel ezelőtt, ezen a napon készülődtem, hogy elmenjek a válóperem utolsó tárgyalására. Persze, akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó tárgyalás, hogy aznap kimondják végre a házasságom felbontását. Azt hittem, ha végre papírom is lesz róla, hogy külön élünk, akkor az agresszív, alkoholista exem végre békén hagy és nem bánt többet. Nem így lett.

    A sok verés és megaláztatás után nagy lépésre szántam el magam. Bezártam a szobám ajtaját, és pár ruhával meg néhány aprósággal, a fiam kezét kezembe fogva elköltöztem. Jó messzire. Így megszabadultam a verésektől, a veszekedésektől, az ajtócsapkodásoktól. Nem mondom, hogy könnyű volt otthagyni a házamat, amiért keményen megdolgoztam, a lányaimat, az addigi életemet, de elérkezettnek láttam az időt, hogy megkeressem, megtaláljam végre a nyugalmat. 

    9 hónapja már, hogy új helyen élünk, ketten a fiammal. A kezdetek nem mentek simán, és ma sem vagyunk még túl a nehezén, de küzdünk, ha kell, foggal és körömmel, hogy valahogy egyenesbe kerüljünk. Sajnos alkalmi munkán kívül nem nagyon adódik itt sem meló, az is csak a „természet lágy ölén”, ami télen igencsak keménynek bizonyult, de már február van, annak is csaknem közepe, így talán már elmondhatom, túléltük életünk legkeményebb telét. Harc és küzdelem a mindennapok túlélése, de nem bánt senki, végre nyugalom van. Nem tör rám exem csattanós pofonja, se kapitány-anyós. Persze, időnként elkap a honvágy, hiányoznak az ottmaradt barátok, rokonok, a környezet, az ismerős táj, az utcák, a házak, még a kóbor kutyák is. Szerencsére nem a világ végén van régi lakóhelyem, ha ritkán is, de időnként még végigsétálhatok a jól ismert utcákon, meglátogathatom a barátaimat.

     Exem telefonjai is elmaradtak, sem engem, sem a fiát nem hívja fel. Nem érdeklődik hogyléte felől, nem kérdezte meg azt sem, milyen lett a félévi bizonyítvány, vagy milyen jelmezbe öltözik a farsangon. A láthatási jogát sem gyakorolja, hiszen egyszer sem jött el a gyereket megnézni, persze ezt is tudtam előre. A gyermektartást is csak azért kapom meg, mert letiltattam a fizetéséből - ezen baromira felháborodott -, de azon felül soha nem adna semmit, bár erre azért számítottam is. Nem baj, megoldok mindent egyedül, ahogy eddig is.

    Kisebbik lányommal mintha javulna a kapcsolatunk az utolsó tárgyalás óta, pedig arra számítottam, hogy még rosszabb lesz, miután a rokontartási kötelezettségemet a bíróság megszüntette. Nagylányom új állást talált, egész tűrhető fizetéssel, tehát minden jó úton halad.

 Az összegzéshez hozzá tartozik egy kedvesebb történet is. Talán új bejegyzésbe jobban illene, én mégis inkább ide írom.

    Egy iwiwhez hasonló társas oldalon levelezni kezdtünk, kb. 1 éve. Sosem néztem meg az adatlapján, hol lakik, nem volt fontos, nem akartunk egymástól semmit, csak néha megkérdeztük: "Hogy vagy?” A költözésem előtt néhány nappal azonban véletlenül megláttam az adatlapján lakóhelyének megnevezését, érdekes volt, pont az a város volt feltüntetve, ahová én készültem elköltözni. Nem gondoltam semmire, még arra se igazán, hogy találkozhatunk, megismerkedhetünk személyesen is. Tudtam, hogy nagyon elfoglalt, leköti a munkája. Levelezésünk során küldött egy képet magáról, szimpatikusnak tűnt, és írásai alapján is ezt állapítottam meg. Tanult, művelt, modern gondolkodású, széles látókörű ember.

    Egy novemberi napon történt, éppen utaztam régi lakóhelyemre egy tárgyalás miatt, felszálltam a vonatra, elfoglaltam a helyemet és bámultam ki a még álló vonat ablakán, mikor ismerős figurát pillantottam meg. Valaki irányította a kezemet, miközben elővettem a telefont, és tárcsáztam az addig még sosem hívott számot. „Halló, szia. Nem tudom, téged látlak-e a szemközti vonaton, de hasonlít a fotóhoz…” „Várj, kimegyek a peronra, hogy láthass” Másfél perc a peronon. Nagyjából ennyi volt az első találkozás. Másnap tárgyalás, harmadnap jöttem vissza. Elémjött úgy 200 km-t, és együtt utaztunk haza.

    Egész úton  mesélt, meséltünk, volt rá kb. 3 óránk. Emlékszem, végig azt vártam, hogy megfogja a kezem, de nem tette. Végül én fogtam meg az Övét, nem húzta el, szeretettel, gyengédséggel szorította meg a kezemet. Egy pillanatra megállt az élet, eltűnt a vonat, eltűntek az utasok, elakadt a szó, elállt a lélegzet, nem volt ott senki más, csak Ő és én. Ebben a kézfogásban benne volt egész addigi életünk, a múltunk, és talán a jövőnk is, feltörő, rég elfeledett érzések jártak ott szikratáncot.

    A Vonat, így nagy betűvel, közös pont az életünkben, levelezésünkben is gyakran emlegettük, és első találkozásunk is a vonaton történt. Azóta sokat utaztunk már együtt, és remélem, még fogunk is. Bejártuk Dunántúl egy részét, és vannak utazási terveink a jövőre vonatkozólag is. Olyasmit kaptam tőle, amit csak Ő tud adni, amit csak Nekem tud adni, mert a szeretet nem kapni akar, hanem adni, mindig csak adni. Cserébe én is csak adok, azt, amit csak én tudok. Ha mosolyogni látom, már boldog vagyok. Szerencsére minden nap látom a mosolyát, a csillogó szemeit, ahogy rám néz, árad belőle a szeretet, a szerelem, a féltés, nehogy valami baj érjen. Röviden: szeret és én is szeretem. Így, egyszerűen, őszintén és tisztán. Nem egyszerű, tanulni kell még elfogadni a szeretetet, de én könnyen tanulok.

    "Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.”
/Márai Sándor/

Első karácsonyunk lesz szétszakított családban.

Szomszédaink útra készültek Romániába, ott töltik az ünnepeket, szívességből felajánlották, hazaviszik a fiamat karácsonyra az apjához és testvéreihez, úgyis arra megy az útjuk. Persze elengedtem, tudom, hogy vágyik nővérei és apja után, és hát a gyerek boldogsága az első.

A téli szünet kezdete előtt két nappal indultak, elkerülve így a csúcsforgalmat. Engedélyt kértem az iskola igazgatójától, hogy a fiam korábban kezdhesse meg a szünetet. Lázas izgalommal készülődött a többszáz kilométeres útra, én meg örültem, hogy legalább ezen a szép ünnepen a testvéreivel lehet. Mindegy, hogy így én teljesen egyedül leszek karácsonykor. Más is túlélte, majd túlélem én is – gondoltam.

A munkanapok elteltek, nem volt időm azzal törődni, hogy egyedül vagyok, kicsit fel is lélegeztem, kicsit elengedtem magam, mikor munka után hazaértem, nem kellett leckét kikérdezni, kívánságokat lesni.

Holnap szenteste. Most érzem igazán, hogy mennyire egyedül vagyok. Se közel, se távol nincs senki, akihez szólhatnék, akivel együtt díszíthetném fel a karácsonyfát, senki se mondja, milyen sütit szeretne az ünnepen, nincsenek kívánságok sem. Egyáltalán: nincs semmi, csak a némaság, a síri csend.

Míg együtt volt a család én is készülődtem az ünnepre, mindenféle finomságokkal, rengeteg sütivel, ki milyet szeret, ez most elmarad. Míg otthon a konyhában tevékenykedtem, exem díszítette a karácsonyfát, volt hatalmas, közös vacsora, ajándékok a fa alatt, lázas csomagbontogatás, nagy nevetések. Most nincs semmi. Nincs kinek készülődjek, nincs kinek örömet szerezzek. Nem is tudom, fel kell-e díszíteni azt a műfenyőt, hiszen úgyse nézi, úgyse látja senki. Persze, feldíszítem, hátha a Jézuska nekem is szánt valami kis apróságot, legyen hová letegye. Talán jön egy kedves szó, talán egy simogatás, talán egy ölelés, hogy némi melegséget hozzon ebbe a megkeseredett szívembe, ebbe a fájó, magányos lelkembe.

Csak lennénk már túl rajta! Lenne már vége! Nincs még egy olyan ünnep, mely ennyi fájdalmat, ennyi szomorúságot szorítana egy magányos szívbe, mint a karácsony. A szeretet ünnepe. Egyedül.

„Menj el, karácson, menj innen sietve,

Hiszen családok ünnepnapja vagy te,

S én magam, egyes-egyedül vagyok.”

/Petőfi Sándor/

  Kedves Barátom!

 Ismét szembesültem a kérdéssel, bátor voltam-e vagy inkább merész és meggondolatlan, mikor ekkora lépésre szántam el magam. Odahagytam a mindennapos veszekedéseket, a verekedést, megalázottságot, és igyekeztem nyugalmat teremteni egy új városban, ahová nem ér el exem és kapitány-anyós keze. Feldúlt vagyok, így nem tudok tiszta fejjel mérlegelni, nem tudom felsorolni az előnyöket, a hátrányokat, egyáltalán: nem tudok most semmit.

Bár azt tudom, otthon kifejezetten gyűlöltem a mindennapi szóváltásokat, a szótlan grimaszokat, a gyűlölködést, a verekedést, azt hogy nem tehettem azt és akkor amikor akarok. Itt azért ha vannak is gondok, teljesen más irányúak, és viszonylag nyugodtan élünk. Csak az anyagiak őrlik fel az idegzetemet. Most még van munka, van pénz, de ahogy a tél közelít egyre kevesebb lesz, mert a mezőgazdaság télen többnyire pihen. Viszont télen is van lakbér, meg rezsi... És a beiskolázás is nagy gondot jelent most, hogy kiderült, semmiféle támogatásra nem vagyok jogosult, viszont jövedelmem sincs. Mindez a fél házam miatt, ami vagyonnak számít, ha nem lakom benne. De hogyan is lakhatnék, mikor exférjem használja, és vele egy fedél alatt lakni kész öngyilkosság. Most, hogy előző lakhelyemen volt szíves bejelenteni, hogy elköltöztünk, onnan nem számíthatok támogatásra. Se szoc. segély, se RÁT, se gyermekvédelmi támogatás. Ő pedig a gyerektartást nem fizeti hónapok óta. Mivel már munkabér sem érkezik a folyószámlámra, így a bank felmondta az "A" hitelemet is, tehát a biztonsági tartalék is odavan. A kérdés egész nap itt lebeg a szemem előtt, nem tudok szabadulni tőle: menjek vissza a fiammal a pokolba, ahová ő sem kívánkozik, csak mert ott kaphatok valami támogatást és nem kell lakbért fizetni, viszont nap mint nap ki vagyunk téve exem hangulatának, vagy várjak itt, hátha kialakul a sorsunk. Borzasztó állapot ez, és nem tudom, lesz-e jobb még idén. Tavasszal már kicsit könnyebb lesz, ha beindul a munka, talán még spórolni is lehet szűkebb időkre, de egyelőre csak egy hónapja dolgozom, így letenni még nem tudtam semmit. 

Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy azt a nagy lépést megtegyem. Néha azt gondoltam, szerencse, hogy nem tudtam, mibe vágok bele, mert el se indultam volna. De most azon töröm a fejem, volt-e értelme eljönni, ha lassanként eljut a tudatomig, hogy vissza kell mennünk a kiindulási pontra. Itt haljunk éhen, vagy ott üttessem agyon magamat? Van erre olyan válasz, hogy van esély a túlélésre? Én nem látom... megint alagút, és nincs fény a végén:(

Megint egy pofon.Másfajta, de mégis kiakasztó. Most nem exemtől, hanem az élettől, illetve a rohadt magyarországi szociális törvényektől.

Eljött a nap, hogy beírassam fiamat új iskolájába, mivel úgy nézett ki, maradunk új lakhelyünkön, ahová otthonról, az agresszív, idióta exemtől költöztünk. Az iskolába bemutattam a gyermekvédelmi támogatásról szóló határozatot. E határozat ellenében jár az ingyentankönyv,az ingyenes iskolai étkeztetés, és még 1-2 más segítség is. Most is éppolyan rászoruló vagyok (sajnos), hiszen a munkanélküli segélyem lejárt, már jövedelmem sincs.

Az iskolában mondták, hogy előző lakhelyünkön kiadott határozatot ők nem fogadhatják el, de átírathatom a helyi polgármesteri hivatalban, és akkor minden oké lesz. Az iskolából a polgármesteri hivatalt vettük célba fiammal, ahol bő félórás várakozás után sorra is kerültünk, és előadtuk a problémát. Az ügyintéző készséges volt, elmondta az ügy menetét is, tehát előző lakhelyünkről átkéri az anyagunkat, majd kiállítja a határozatot, feltéve, hogy az itteni Hivatal szerint is jogosultak vagyunk rá. Menet közben derült ki, hogy mivel az ottani fél házam vagyonnak minősül, ha nem lakom benne, igy nem vagyunk jogosultak a gyermekvédelmi támogatásra. Ez ugye azzal jár, hogy a tankönyvekért és az étkeztetésért fizetni kell. Csak kérdezem én, miből! Munkanélküli segélyem lejárt, új lakóhelyünkön szociális segélyre,  RÁT-ra nem vagyok jogosult, mivel van egy fél házam, ami ugye vagyonnak minősül... és amiből exem se távozni, sem kifizetni nem akar. Meg vagyok lőve, és piszokul el vagyok keseredve. A lakbért fizetni kell, a rezsit szintén, de a semmiből nem lehet... segélyekre, támogatásra - még rendelkezésre állási támogatásra sem (RÁT) a vagyonom miatt nem vagyok jogosult. Viszont közhasznú munkára meg csak az jogosult, aki ezt megkapja. Így ismét eldöntendő kérdést kaptam: ittmaradni és éhenveszni gyerekestől, vagy hazamenni, oda, ahol esetleg alkalmazhatnak közhasznú munkásnak (más munkalehetőség ott nincs), viszont lehet agyonveretni magamat azzal a ki- és beszámíthatatlan agresszív idióta volt férjemmel. Élni - mit élni, RETTEGNI - napi szinten, görcsberándult gyomorral várni, mikor töri rám a szobám ajtaját, mikor jönnek megint a pofonok, aztán ismét látlelet (feltéve hogy van rá 3100 Forintom), majd feljelentés könnyü testi sértésért, aztán befizetni 5000.- Ft-ot a bíróságnak, hogy elkezdődjön az ÜGY... Persze az ÜGY-ből kifolyólag exem max egy ejnye-bejnyét kapna, de nekem az is nagy kiadással járna, tehát én kapnám a büntetést is....

Azt hittem, új lakhelyünkön már lesz egy kis nyugalmunk,de úgy látom nagyot tévedtem. Amíg a közös ingatlanban tulajdonrészem van, nem jár semmi, csak a szám. Javasolták, adjam bíróságra az ügyet, osszák el ők a házat árverés útján. Na de az is hosszadalmas, hetekbe-hónapokba kerül, mire egyáltalán elkezdődik a folyamat, aztán mire felértékelik és kitűzik az árverést, majd leveszik belőle a sápot, mert ingyen ők se dolgoznak, majd a  maradékot elosztják kétfelé alig-alig marad valami. Jó esetben 1, talám másfél milla ha jut belőle... akkor aztán jogosult leszek mindenféle támogatásra, viszont abból a pénzből, munkahely és hitel nélkül lehetetlenség bármiféle lakásmegoldást találni. Ráadásul nekem most kell a fiamat beiskolázni, tankönyvek, füzetek, írószerek stb... semmi sem olcsó de a semmiből hogyan? Tankönyveket talán ad kölcsön az iskla, de attól a füzetekért még fizetni kell... és az étkeztetésért is, nem is keveset. Őszi ruhatára sincs a gyereknek... és akkor hol van még a lakbér, a rezsi, meg a napi kenyér az asztalra....

Lassacsakán megint odajutok, elfogyni látszik az erőm. Nem tudom, mit tegyek, mit tehetek, hogyan csináljam.... Visszamenni félek. Nem tehetem ki a fiamat megint annak, hogy lássa, hogyan verik az anyját szinte napi szinten. És magamat is többre tartom, minthogy exem kénye-kedvének tegyem ki magam. Ott viszont reménykedhetek közhasznú munkában, ami havi rendes fizetést jelent, és nem kell belőle lakbért fizetni, mert lakhatnék a magam házában. Ott a fiam is megkaphatná a támogatásokat, olcsóbb lenne az iskolakezdés, mert ha a házban benne lakom, nem minősül vagyonnak.

Ott, akik a bársonyszékben ülnek, talán elgondolkodhatnának, jó-e a magyar szociális törvény. Vajon nem időszerű még átgondolni és főleg átírni? Miért kell egy anyát arra kényszeríteni, hogy együtt éljen egy alkoholista agresszív emberrel? Miért kell a gyerekeket arra kényszeríteni, hogy ezt végig nézzék? Hogy felnőtt korukra hasonló emberekké váljanak? Hahóóóó, ott fönt! ÉBRESZTŐŐŐ! Csoda így, hogy fogy a magyar?:((

    Megunva az otthoni zűröket, a verekedést, illetve a verést, ugrottam egyet. Jó nagyot! Mondhatni hatalmasat! Nagy bátorság kellett hozzá, de azt hiszem, ezt meg kellett lépnem.

   Húsvét óta készülődtem a nagy útra. Nem volt könnyű döntés! Azon törtem a fejem, szabad-e, mint anya, elszakítanom a gyermekeimet egymástól. Hiszen kisebbik lányom és a fiam élt-halt egymásért, de egyikük nálam, másikuk apjánál került elhelyezésre. Míg egy fedél alatt "éltünk", nem okozott gondot, hogy együtt lehessenek, amikor csak akarnak. De szabad-e feláldozni mindannyiunk nyugalmát, hogy együtt lehessenek?

 Vívódtam rajta hetekig, pedig szenvedtünk mindannyian a gyakori veszekedésektől, a rideggé vált kapcsolatoktól. Otthon a gyűlölködés került előtérbe, sorozatos szóváltások, verekedések... Persze, nem volt kérdés számomra, hogy ez a légkör a gyerekeimnek sem kedvez, mégsem volt egyértelmű, hogy mi lehet a jó megoldás.

   Végül döntöttem: igaz, hogy nagy lépés, igaz, hogy 500 km távolság az exemtől és kisebbik lányomtól, de legalább nyugalom van. Küszöbünket ma már csak az lépi át, akit beengedünk, nincs ex-kapitányanyós zaklatása, nincs exférjem ordibálása, nincs kisebbik lányom vádló tekintete...

    Hogy hiányoznak-e? Nem mondhatom, hogy nem... főleg a lányaim hiányoznak, de nagyon! Igen, még a kisebbik is! Úgy gondolok rá, mint az eltévelyedett fiúra, aki egyszercsak hazatér. Kérdés, van-e okom várni rá... Vajon tényleg elérem-e, hogy benő a feje lágya, hogy belátja, nem lehet mindent egyedül rámkenni. És főleg, mikor... mikor... MIKOR LESZÜNK MEGINT JÓBAN??? Mikor érem el, hogy ismét anyjának tekint... hogy megint szeretni fog...

   Nem volt könnyű albérletet szerezni. Hetekig laktunk húgom albérletében. Egyedülállónak kisgyerekkel nem nagyon akarnak lakást kiadni. Szerencsére akadt pártfogónk, aki ebben segített. Albérleti szerződésem is az ő nevére szól. Igyekszik segíteni mindenben, ő is, és a családja is. Munkát szereztek nekem, ami nagyon fontos, hiszen ez biztosítja a megélhetésünket. Fia kinőtt ruháit megkapja a fiam, így sokat tudunk spórolni, ami ránkfér, hiszen a semmiből kell új életet teremtenünk.

   Otthon óriási felfordulást jelentett "lelépésünk". Nem szóltam exemnek, hogy odébbállok... Szobámból szinte mindent kimenekítettem, amit meg bírtam mozdítani. Dolgaimat ideiglenesen rokonoknál helyeztem el, szobám ajtaját lezártam. A saját tulajdonú, közös használatú, mindig is vitatémát jelentő mosógépet egyelőre otthon hagytam, majd alkalomadtán, ha járok arra, elhozom. Igaz, exem megüzente, nem adja ki, mert szerinte így is sokmindent elhoztam már. Szegénykém... a bírósági végzésben ott van az egyezségünk feketén-fehéren... a számítógépért cserébe enyém a mosógép. Akkor elfogadta, utána már hiába apellál! Max a rendőrséggel együtt megyek a mosógépért! Ja, szerencsétlen exem azóta jól eladósodott... Kifosztotta "A" hitelét, meg másikat is vett fel, munka meg alig van. Állítólag már a túlóra lehetősége is megszűnt... És persze ott a rezsi, ami nem kevés, pláne, hogy mostmár egyedül fizeti. Nincs kin behajtani a felét. És még ezután jön a tél, a fütési szezon... Na kíváncsi leszek, abból hogyan lábal ki! Hiszen ha anyja nem lenne, aki a kajáját rendezi, talán már éhen is halt volna! Na jó, ilyesmit nem kívánok neki, és nem is a káröröm hajt, jobban járok, ha a magam dolgával foglalkozom. De azért jó látni, hogy lassanként összecsapnak feje fölött a hullámok, amik azóta gyűlnek, hogy megszabadult tőlem. Azóta nincs pénze, azóta gyűlik az adóssága, és ez a helyzet még csak romlani fog, ahogy beáll a fűtési szezon.

  A fiam nagyon szeret itt lenni. Többször kérdeztem, vágyik-e haza, apához,tesóhoz, a válasz mindig NEM. Kérdeztem, mi lenne, ha apa értejönne, elvinné pár napra, majd visszahozná (amiből persze sose lesz semmi, hiszen a távolság, ezáltal a költség óriási), de a fiam nem akar vele menni. Max annyit fogadna el, ha tesói meglátogatnák, eltöltenének itt vele pár napot, de hazautazni semmiképpen nem akar. Egyik nap, boltba menet, mikor szó sem volt a múltunkról, azt mondta nekem: Anya, milyen jó, hogy itt mindig azt csinálunk, amit akarunk! Tudom, arra értette, akkor járunk-kelünk a lakásban, amikor jólesik, akkor tévézik, akkor eszik, mikor ő akar, és nem szól be senki, hogy kinek mihez van köze a lakásban.

   Lassacskán felfedezi a környéket, már két játszóteret is talált a közelben, talán hamarosan a barátai is megszaporodnak. Remélem, segíteni fogja ebben a hamarosan kezdődő iskola. A közelbe fog járni, 10 perc alatt odaér tömegközlekedés nélkül is.

   Magam részéről én is sokkal jobban érzem magam. Az itteni emberek nagyon segítőkészek, úgy érzem, befogadtak. Ellátnak jótanáccsal, és mindenfélével, amiben épp hiányt szenvedek. Amikor beköltöztem a bútorozott lakásba, sokat nevettem azon, milyen apróságaim hiányoznak... mekkora kincs egy hamutál, egy sószóró, cukortartó... de 1-2 hét, és megoldottam. Egyik ismerőstől hamutartót kaptam, másikuk használaton kívül helyezett edénykészlettel, tányérral lepett meg. Lomtalanításból szereztem kétszemélyes rugós matracot, hibátlan szőnyeget, meg hatalmas tükröt... Na ja, mondom, a SEMMIBŐL kezdek új életet! Nem szégyellem, hogy mások használt dolgait újrahasznosítsam magamnak. Chaten szerzett helybeli barátnőm "városnéző" körútra vitt, bevásárolni a Tescoba, hiszen egyedül nehéz lett volna megoldani, mert azt sem tudtam, hol találom, másrészt a sok szatyrot nehéz lett volna egyedül hazavonszolni. Lehet bolondság, de büszke vagyok magamra, hogy volt merszem kisgyerekkel belevágni a vakvilágba. Rohadt jó érzés, hogy akkor kelek-fekszem, mikor nekem jólesik, hogy nem szól bele senki, mikor használom a konyhát, mikor megyek boltba, mikor mosok... Ez egyedül csak a fiamra és rám tartozik. Vele beszélem meg a dolgokat, már amit egy 8 éves gyerekkel meg lehet beszélni. Nagyon megértő, segít ahol tud. Itt azért meg kell említenem itt élő húgomat és családját is, akikre szintén számíthatok, ha segítség kell.

   Hétvégente általában kimozdulunk. Ismerősökkel megyünk a "kertbe", ahol kis faházikó, nagy medence, gyümölcsfák vannak. No meg sátor! Fiam nagy élménye volt, mikor először sátorban alhatott.

Mióta eljöttünk otthonról, exem nem fizet gyerektartást, és nem száll be a közös OTP-be se. Egyedül fizetem. Írtam neki levelet, hogy elfelejtette küldeni a tartásdíjat, mire felhívott és közölte, hogy nem is fog fizetni, hiszen az utolsó havi rezsit én sem fizettem ki, a tartásdíjat beleszámítja a rezsibe. Ezen felháborodtam, hiszen a kettőt nem lehet egy kalap alá vonni, másrészt már két havi tartásdíjjal+ OTP-vel lóg, és szerinte még mindig én tartozom... Megkérdeztem tőle,mégis mennyi volt a májusi rezsi? Mennyi annak a fele? Hol fizettünk májusban 80 ezer forintot rezsire,hiszen még fütési szezon sincs? Lényeg a lényeg, vele nem lehet dülőre jutni, így a bírósághoz nyújtottam be keresetet, vonják le a fizetéséből a tartásdíjat, mert nem fizet. A rokontartás megszüntetése végett is küldtem egy keresetet a bíróság felé, hiszen az én jövedelmem most alig 38 ezer, és a lányom is befejezte nappali tanulmányait tudtommal. Ha jól tudom, a bíróságnak nagyon gyorsan kell reagálni a gyermektartásdíj miatti keresetemre, talán már a jövőhéten válasz is lesz. Remélem igen! Mert pénzben azért még nem bővelkedünk.

   Nos, régóta készült a pennám, hogy megírjam végre ezt a sztorit is, most végre sikerült. De valahogy nem olyan már, mint mikor elkezdtem, kb másfél éve. Akkor úgy éreztem, muszáj kiírnom magamból minden fájdalmamat, minden szenvedésemet. Megkönnyebbültem tőle. Most, hogy megszabadultam otthonról, nyugodtabb az életem, illetve más irányú problémáim vannak, amik nem látszanak megoldhatatlannak, már csak azért írok, hogy halljon rólam, akit érdekel a sorsom. Emiatt elég nehezen szántam rá magam az írásra. Remélem, mostantól csak felfelé mehet az a bizonyos mókuskerék! Lent volt már eleget!

 Nem is tudom, melyik szót kellene idézőjelbe rakni, hiszen tutira nem exem esett gondolkodóba, inkább kapitány-anyós! A hétvégi verekedés és vagyonon való osztozkodás jó hatással lehetett rájuk, hiszen végre elkezdték a fejüket törni, hogyan tudnának tőlem mielőbb megszabadulni.

Exem végül beszélgetésre invitált a konyhába, ahol kisebbik lányom éppen főzőcskézett. Nem igazán volt hangulatom úgy beszélgetni, hogy okoskodó, nagyszájú gyerekem mindenbe beleszólhasson, de már mindegy. Kíváncsi voltam, mit is akar előterjeszteni volt párom.

A konyhában exem hokedlire telepedett, én meg támasztottam az ajtófélfát egy nyugtatóval magamban, hogy neki ne menjek idő előtt. El is kezdte sorolni a dolgokat, amik neki fájtak,én meg hallgattam. Kérdésére, hogy milyen jogon pakoltam ki mindent a konyhaszekrényből, szépen elsoroltam, hogy egyik személyes ajándék volt, ahhoz semmi köze, másik tárgyat örököltem nagyanyámtól, ahhoz szintén semmi köze, amit meg együtt szereztünk, alig valami, annak felét otthagytam. Ja, persze, a konyhai eszközöknél már lánykám is megszólalt,hogy miért 3 ezer forintra értékeltem, szerinte többet ér a 20 éves nokedliszaggató és társai. Ilyen hülyeségen kezdett exem vitázni, mikor rámutattam arra, hogy ezt a biróság már jóváhagyta, így kár ebből vitát nyitni, de ha nem tetszik, indíthat új pert egy nokedliszaggatóért.

Aztán említette a számítógépet, hogy kiszúrtam a szemét vele, mert monitort nem adtam hozzá, de mondtam neki, már ez is elmúlt, átvételi elismervényt aláírta, további követelése nincs. Végül a házra terelte a szót. Na, épp ideje volt már! Rohadtul kíváncsi voltam, mennyit ajánl fel, hogy kilépjek a házból, és főleg az életéből.

Tőle szokatlan módon hosszúra nyújtotta a bevezetőt, elmondta, hogy a ház mennyire le van amortizálódva, hogy az ingatlanpiac áll, az ingatlannak nincs ára stb, stb... Aztán rátért, hogy ha nem fogadom el az ajánlatát, akkor bíróság általi árverést kér a házra, amiről tudja, hogy egyikünknek sem lenne előnyös. Itt már közbeszóltam,hogy térjen a lényegre. Végre mondott egy összeget. Épp azt, amit előző éjjel megálmodtam. Fel is riadtam álmomból! Szerinte ez a ház nem ér többet 4 millánál (85 nm, 3 szoba, összközmű stb), így örülhetek a 2 millának, amit adna, mert ő nagylelkűen még a hitelt is átvállalja. (900 ezer). Piszokul várta a választ, én meg elszámoltam 9-ig. Tízig nem volt türelmem. Rám is szólt,mondjak már valamit. Hát mondtam, ne várjon azonnali választ, erre még alszom egyet. Szerintem azóta is eszi a fene, hogy hogyan is állok az ajánlatához.

Este a neten bóklászva, ingatlanhirdetéseket néztem, eladó házakat a környéken, amikor rátaláltam az ő hirdetésére. Gerinctelen módon nem közölte velem, hogy milyen áron kínálja a házunkat. Mikor én tettem fel hirdetést,megbeszéltem vele, ezért nem érzem tisztességesnek, hogy bő 1 millával lejjebb vitte az árát tudtom és beleegyezésem nélkül.

Érdekes dolog, hogy nekem azt mondta, 4 millát ér a ház, ő mégis közel 7 millára hirdeti. Itt egy telket sem kap 2 millán alul, és a házhoz tartozó kert éppen kiad egy építési telket. Érdekes dolgok ezek, elgondolkodtatóak! Nem tudja, mekkora a háza, mert megtoldotta a valóságot 13 négyzetméterrel, a telek méretéből viszont ellopta a felét a hirdetésben. Lehet, hogy úgy gondolta, a kertet külön telekként kezeli? Vagy csak ennyire idióta, hogy hasraütve ír egy számot? Hát, ezt még nem tudom, de tény, hogy saját tulajdonával sincs tisztában. Vagy lehet, hogy csak az ő tulajdonát képező "féltelket" kínálja eladásra? Nah,majd kiderül minden!

Lényeg a lényeg, még nem tudja, hogy az ajánlatát semmiképpen nem fogadom el. Én többre tartom a házamat 4 millánál, és ha az övé kettőért eladó, lehet felajánlom én is azt a kettőt. Kíváncsi lennék,mit szólna! Meg is tenném, ha lenne munkám, ami nincs, és én is juthatnék hitelhez.

Egyelőre még nem tudom, az általa felajánlott összeg mennyire képezi alku tárgyát, de majdcsak elmondja, ha megtudja, hogy nem fogadom el. Vigye bíróságra, árvereztesse el, fizesse a költségeket, és főleg az ügyvédet, úgyis van neki miből. De okosabb lenne, ha a részemet tényleg kiadná, legalább hamar megszabadulna tőlem. Ő mondott egy összeget, majd mondok én is. Hogy felspanolom vele, az tutibiztos. Egyébként ahogy nézegettem a neten a hirdetéseket, itt, szerény kis városunkban, a cigánysoron, lepukkant ócska "ház" több mint 4 millára van hirdetve. Hát nem is értem, mit gondol exem, hogy ez az óriási ház is annyit ér, mint egy putri?:D

Megnéztem egy online kalkulátorral, mennyi hitelhez juthatna Őokossága. 3 millát simán kapna, bár jó 15 évig fizethené vissza, ami lássuk be, nem kevés. Most 45 éves, még nyugdíjig ki is nyöghetné. Persze, így se tud kijönni a havi béréből, pedig exanyós rendezi a kajáját, ellátja mindennel, neki csak a szórakozásra kell költenie. Hát bizony, a pénzt nem csak megkeresni nehéz, de beosztani talán még nehezebb!
 

Kíváncsi leszek a folytatásra! Téged is érdekel? Majd megírom mi volt! :D

Sejtettem, hogy a tegnapi számítógépes dolog nem marad annyiban. Délután kisebbik lányom rendezkedni kezdett a konyhaszekrényben, szétpakolta, elosztotta apjával közös edényeinket. Jobb lett volna, ha kimarad az egészből...

Ma én is benéztem abba a szekrénybe, hát a saját dolgaimat is ott találtam. Magától értetődően kivettem, ami az enyém, miért is hagynám, hogy kisajátítsák, ami a vagyonmérlegben nekem jutott.

Exem az éjszakát szórakozással töltötte, így aztán régen elmúlt a reggel, mikor szobájából kitámolyogva belökte az én szobám ajtaját, és magas C-n elkezdett üvöltözni velem. Laza csuklómozdulattal segitettem neki küszöbön kivülre jutni, de nem hagyta annyiban. Szerinte nekem a házban semmihez nincs közöm, az ingóságok megosztása meg akkortól lép életbe, amikor külön házba költözünk. Hát ez egyáltalán nem így van, de még mindig nem fogta fel, hogy az ingóságok megosztása megtörtént, ő azt a bíróság előtt jóváhagyta, egyúttal lemondott fellebbezési jogáról. Próbáltam vele megértetni, hogy itt már mindennek van tulajdonosa, semmi sem közös, de ebből csak annyi jutott el a tudatáig, hogy a fagyasztóláda az övé, abból azonnal pakoljak ki. Hát megtettem, ebből ne legyen vita.  Lényeg, hogy az osztozkodásnál én kaptam több pofont, ő meg számolt: 1:1, 2:1, 3:2, 4:2.... itt lett elegem belőle, hiszen úgysem birok el vele. A fiamat átküldtem a szomszédba, szegény üvöltve rohant át, hogy az apja megint veri az anyját. Én meg elindultam látleletet vetetni, hogy mindenről legyen nyom. Holnap feljelentem a rendőrségen, eljárást indítok ellene, talán mostmár lesz is valami, hiszen nem családon belüli erőszakról van szó, már nem vagyok a felesége.

A kora délutáni órákat a szomszédban töltöttem a gyerekkel, míg nagylányom haza nem érkezett. Exem időközben elment kapitány-anyóshoz, panaszkodni. Persze, megint azt mesélte, én provokáltam. Persze, ki se józanodott az éjszakai mulatozásból...

Később mondta a lányom, kapitány-anyósnál kitalálták, pár napra költözzön oda exem. Végre egy jó ötlet exanyóstól! Végleg is hazavihetné a fiát, legalább csend lenne itthon és nyugalom.

Egyetlen jó dolog történt ma: nagylányom megsúgta, de még ez nem 100%, exanyósék úgy gondolják, leghamarabb úgy vethetnek véget ennek az egésznek, ha engem kifizetnek a házból. Istenemre, másra se vágyom, csakhogy fél házam árával a zsebemben lelépjek végre ebből a diliházból! Engem meg egyáltalán nem érdekel, exanyós segíti ki a fiát pénzzel, vagy hitelből fedezik, csak a részemet kapjam a kezembe! Elhúzok innen, még hátra se nézek!

Ez a hír kicsit feldobott ám a verekedés után. Alig várom, hogy a hír igazzá váljon, és végre elindulhassak megkezdeni az új életemet!

Ja, exem ma is megfenyegetett, hogy elveszi tőlem a fiamat. Na, csak próbálja meg! Semmi esélye nincs! Ez azért jó érzés! Sőt, nehogy én vonassam meg tőle még a láthatási jogát is! Nem az a kis beszari vagyok ám, mint kb. egy évvel ezelőtt, mikor még szólni se mertem! Ma már ki merem ám nyitni a számat, és ha pofon vágnak, visszaadom! (Legalábbis megkísérlem!)

 Hosszú kínlódás után végre sikerült úgy felspanolni exem agyát, hogy majd szétvetette a düh! Bár én is tiszta ideg voltam egész nap miatta, mert dúlt-fúlt, ordibált, késő estére legalább eljutottam odáig, hogy érzek némi elégtételt a sok bántalmazás, megalázás után.

2009. márciusában el kellett készíteni a válás miatt egy vagyonmérleget, amiben párom nem akart résztvenni. Ő dolga, elkészült nélküle is. Mosógép, porszívó, vasaló, mikrosütő, hűtőszekrény, elektromos kávéfőző és más hasonló, mindennapi élethez szükséges nyalánkságok az én nevem alá kerültek. Nagyanyámtól örökölt éjjeliszekrény, törött fűnyíró, kerti és kéziszerszámok az ő vagyonát gyarapították, többek között. Lényeg, hogy a bírósági tárgyaláson, kb 10 hónappal a vagyonmérleg beadása után, csak az automata mosógépbe kötött bele, de végülis ügyvédje tanácsára elfogadott helyette egy P3-as számítógépet. Ezt a tárgyalási jegyzőkönyvben is rögzitették. Eljött az idő, hogy átadjam neki a nyavalyás P3-ast (pedig előzőleg mondtam,jobban jár az árával, kb 10 ezer forint,mert kicsit megpótolja, és p4-est vehet belőle), bemutattam, hogy működőképes, el is fogadta. Aláírattam vele és két tanuval az átvételi elismervényt, majd a szobámból kivittem a PC-t. Várta a folytatást, de mivel nem volt, rákérdezett, a többi részét mikor kapja meg. És itt jött a lényeg: merthogy a bírósági papírban kizárólag egy darab számítógép szerepelt, monitor, klavi, stb. nem. Tehát amivel tartoztam neki, azt megkapta. Egyébként a géphez tartozó monitort ő tette tönkre pár évvel ezelőtt, eszembe se volt neki másikat venni,csak hogy örüljön. Annyi borsot tört már az orrom alá, most legalább valamit kapott vissza belőle.

Egyik este benézett a szobámba, meglátta a sarokba állított porszívót és megkérdezte: miért van nálam. Válaszoltam neki: mert ebben a házban senki sem használja úgysem rajtam kívül, akkor miért is ne lehetne itt? Különben meg az enyém, azért van itt. Meglepődött és ingerülten odavágta: Hogy lenne már a tiéd,mikor azt én vettem?! Jah,tényleg, ő hozta haza a Tescoból pár évvel ezelőtt,csakhogy a vagyonmérlegben nálam szerepel. Aztán megkérdezte: Akkor a vasaló is a tiéd? Hű, micsoda gúnyos hang! Hát, mondom, az is, de még a vasalódeszka is!

Nem is tudom, dühöngjek-e, vagy nevessek az ostobaságán. Hiszen bő egy év telt el a vagyonmérleg beadása óta, neki is jutott egy példány belőle, tehát bőven volt ideje áttanulmányozni, beleköthetett volna akár az általam felértékelt árakba, akár abba, hogy kié legyen, de nem tette. Most meg a bírósági végzéssel a kezében sokat már nem tehet, hiszen a végzésbe beleszövegezték,hogy "a felek mindenben megegyeztek, fellebbezési jogukról lemondtak". Na.... ennyit egy "okos" emberről.

Ja, ezt már nem tudom kihagyni. Gondolom, aki ezt a blogot olvassa, picikét csak kell értsen a számítógéphez. Exemnek szóltam, nézze meg, itt a PC amivel tartozom neki. Bekapcsoltam a gépet, természetesen monitort is raktam rá, fut az xp, kapcsoltam neki zenét, hogy bemutassam, működik. Erre ő: majd valakivel megnézeti, mert lehet át akarom vágni, és nincs is benne vinchester. Hát ettől már a nagylányom is röhögőgörcsöt kapott, és vele együtt én is. Csak azt nem értem, minek vergődött exem a PC-ért, ha ennyire se ért hozzá. Már erre csak annyit válaszoltam: az autó megy motor nélkül? Na mindegy. Nem birtam ki, hogy egy ilyen sztorit ne adjak ki magamból. 

A folytatás már sokkal rosszab, így azt egy másik írásban fogom közzétenni.

Ma 17:00 órától kezdődik kisebbik lányom ballagása. Nem is számítottam rá, hogy a meghívottak között én is ott leszek.

5 évvel ezelőtt lázas izgalommal kísértem a felvételire. Mennyire vártuk a hírt, vajon felvételt nyert-e a neves gimnáziumba... Aztán sorra hívtam telefonon a környék kollégiumait, levelezéseket folytattam, hogy számára a legjobbat megtaláljam, ne kelljen a gyereknek minden reggel órákkal korábban kelni, hogy a tanítás kezdetére beérjen a suliba...

Teltek-múltak a napok, az évek, lányom jól tanult, nyelvvizsgát szerzett, előrehozott érettségin vett részt, azt hittem, minden rendben lesz... Tévedtem.

2009-ben nem hívott meg a szalagtűzőjére... fájt. És fáj ma is. Ma ballag, nem hívott. Ma sem vagyok ott. Így, ponttal a végén... Fáj? Fáj. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki... Egyáltalán: kiérdemeltem? Ez ki van zárva! Mindent megtettem érte amit tudtam, ami mint anyától, elvárható. Ma mégis ott van mindenki más, csak én nem.

17:06. Bizonyára elkezdődött már az ünnepség, talán éppen most olvassák az ünnepi köszöntőt... A rokonság, az ismerősök elismerően nézik a szép, frissen varratott ballagási öltözékeket.  El tudom képzelni, ahogy exanyósék éppen kibeszélik, melyik lányon hogyan áll a blúz. Ja, igaz, azt se tudom milyen ruhában ballagnak... Én kimaradtam az előkészületekből is. Ballagási ruha, fényképezés. És bizonyára a képekből sem fogok kapni. Jut eszembe, a ballagás időpontjáról is úgy szereztem tudomást, hogy felmentem a gimi honlapjára és megnéztem. Bár, úgyis kiderült volna, hiszen exem agyafúrt módon elcserélte a múltheti apás hétvégét, csak hogy a fiamat magával vihesse. Elengedtem volna csel nélkül is, hiszen a fiam aztán tényleg nem oka semminek.

Emlékszem, az én ballagásomon se volt ott anyám. Félévvel előtte költözött el és én nem kellettem neki. Apám is összeállt valakivel, engem meg otthagytak az elárvult, magányos házban egyedül. Anyám nem varratott új szoknyát, nem vasalta a matrózblúzomat, nem csillogott a szeme a büszkeségtől, hogy a nagylány kijárta az iskolát, szakma van a kezében. Ahogy a beíratkozásra egyedül mentem, a ballagásra sem kísért el senki. Sok szülő volt azon a ballagáson is, mindenkinek virág a kezében... Minden szülő büszke volt, csak énértem nem állt ott senki...

Emlékszem, hazafelé úton a szomszéd néni megszólított: Na, vége lett? Megvan a bizonyítvány? És én akkor fakadtam sírva, dühömben csak annyit vágtam oda: Meg, de én ki a francnak mutassam meg? Azzal beléptem a házba, alaposan becsapva az ajtót, az ágyra vetődtem, és keserves sírásra fakadtam. Azóta is hullnak a könnyeim, valahol befelé...

Nem akartam, hogy majdan az én gyerekemnek ilyet kelljen átélnie. Nem akartam, hogy egyedül legyen a bánatával, az örömével, és mégis kizárt az életéből. Teljes mértékben. Ma már arra büszke, hogy nem is köszön. Hogy hogyan képes ezt megtenni, fel nem foghatom! Nincsenek rá szavak, hogy leírjam, amit érzek. Zokogok, de már csak befelé.

Egyre inkább érzem, nincs rám szüksége, és ez talán már nem is fog változni. Valahol nagyon fáj, de lassan beletörődök, hiszen változtatni úgysem tudok rajta. Időnként erőt vesz rajtam a bosszúvágy, aztán elhessegetem magamtól, mert mégiscsak az anyja vagyok. Pedig istenemre, de nagyon ráférne néhány pofon, csakhogy megjöjjön az esze! Hiszen fél év múlva betölti a 20-at és ahogy látom, magától nem nő be a feje lágya. Mennyit fog még sírni az élet-adta pofonoktól!

Az, hogy a meghívottak listájáról kihagyja a nevemet, nyílvánvalóvá vált úgy 2 hete, amikor is egy vita hevében számonkérte rajtam, mit tettem le az asztalra házasságom 23 éve alatt. Az, hogy mire ő megszületett, felépült a házunk, hogy felneveltem 3 gyereket, hogy éppen gyes alatt szakadt ránk a rendszerváltás és a munkanélküliség, már nem számít. Ahogy az sem, hogy 36 évesen 3 gyerek mellett a munkahely reményében vágtam bele esti tagozaton az érettségi megszerzésébe, nem jelent semmit.Hosszú...

Ahogy mondják, a remény hal meg utoljára. Reménykedjek, hogy egyszer még jó irányba változik a kapcsolatunk? Ma erre semmi esélyt nem látok:(
 

... exemre semmiben se kell számítani.

Most lett volna az első apás hétvége, amikor apa gyakorolhatta volna kapcsolattartási jogát a fiával.

Én, kis naív, gondoltam, ha apa vigyáz a gyerekre legalább lesz egy kevés időm magamra és a barátaimra végre. A megegyezés szerint péntek délután 4-re ment volna a gyerekért a suliba. Nem ment érte. Még szerencse, hogy ezt valahol sejtettem, így elhoztam a fiamat az iskolából időben. Apa este 6-kor ért haza. Megbeszélték, nála alszik a gyerek, mert korán reggel disznóvágásra indulnak exanyósékhoz, de apa a fia helyett a lányom barátikörével iszogatott a konyhában. A gyerek nem győzte várni, hogy apa melléfeküdjön, inkább "hazajött" aludni. Hajnalban arra ébredtem, hogy keltegeti a gyereket az apja, majd a nővérkéje is, de ő még nagyon álmos volt, nem is ment apjával disznót vágni. Inkább itthon maradt velem. Főztünk, takarítottunk, filmet néztünk, játszottunk...

Gondoltam, majd estefelé hazavetődnek, akkor talán elmehetek 1-2 órára barátlátogatóba. Úgy 6 óra tájban készülődni kezdtem. Vacsorát adtam a fiamnak, aztán felöltöztem. Megkérdeztem az exemet, mostmár vigyáz-e a gyerekre. Végülis apás hétvége van! Ő meg azt válaszolta: NEM! Mondom: "pedig kénytelen leszel!" Ezzel vettem a kabátomat és kiléptem az ajtón. Azt hittem, ha pusztán szeretetből nem, majd kényszer hatására törődik kicsit a fiával, hiszen az elmúlt egy évben egy napot se töltött vele, éppen csak annyira jutott eszébe, míg pereskedett a gyermekelhelyezés miatt.

Este 9 körül értem haza, a fiamat még ébren találtam, de az apja nincs sehol! Nemhogy a gyerekre vigyázott volna, inkább elment "szülinapot" ünnepelni valakihez. A gyereket meg rábízta a tesóra. Alaposan felhúztam magam. Emlékszem még, mikor Miskolcon laktunk a fiammal, hogy jött érte az apja, elvitte, és hiába volt papír arról, hogy időben visszahozza, nem tette. Aztán pert akasztott a nyakamba gyermekelhelyezés miatt. Nagyon meg akarta szerezni a fiát. Fiát??? A FIAMAT! A válásunk is azért haladt ilyen nehezen, mert mindenáron bizonyítani akarta, hogy én alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, holott két lányt már felneveltem. Megkérdezném, így ezek után, ki is alkalmatlan? Az, aki már magzat korában is aggódott érte? Aki világra hozta, aki álmatlanul töltötte az éjszakát az ordító csecsemő mellett? Aki átsegítette a hasfájós és fogzás alatti időszakon? Aki éjszaka kézzel varrt cipzárt a kabátba, hogy reggel oviba mehessen a gyerek? Aki plédből szabott-varrt bélést a vékonyka csizmába, hogy ne fagyjon le a lába? Aki vele sírt, vele nevetett, eljárt óvodai-iskolai ünnepségekre, jelmezt készített? Kinek van több joga a gyerekhez, mint aki vele szenvedett-ünnepelt az évek során? Annak, aki nem látta az első lépését? Aki észre se vette, hogy megkoccant a kiskanál, mert kibújt az első fogacska? Aki sosem látta óvodai farsangon jelmezbe öltözve, boldogságtól ragyogó arcát? Talán annak, aki sosem volt ott az iskolai évzárón, ahol a gyermek átvette megérdemelt könyvjutalmát, mert kitűnő lett a bizonyítványa? Annak, akinek csak azért kell a gyerek, hogy dicsekedhessen "nézd meg, milyen fiút csináltam"?
Ehhhhh.... nem húzom fel magam mégjobban!

Hiszen most is fontosabbak a barátok, a kocsmázás, az ivászat, mint a gyereke... A lányaim is így nőttek fel, sose látták az apjukat. Azt hittem, a fiával másként lesz... Tévedtem :(

Istenem, de nehéz anyának lenni! Látni a fiamat, hogy vágyik az apja után, vágyik a szeretetére, szeretne vele lenni, az meg magasról tojik rá... Pedig 1-2 nappal ezelőtt még ígérte, hogy pecázni is elviszi... Nem lesz abból se semmi!:(

Már tudom, kutyából nem lesz szalonna... Ha elköltözünk innen, lehet, hogy sose látja többé a fiam az apját. Mert biztos vagyok benne, hogy egy lépést se fog tenni utána az apja... És vajon hogyan fogja ezt megélni a fiam???

2010. február 8. 11:45. Ez állt az idézésen. Távolinak tűnt az időpont, hisz január elejét írtunk, mikor a postás kézbesítette.

Ma jött el a nap, mikor célba vettük ismét a bíróság épületét. Egész közel jártam már, mikor az ügyvédem felhívott. Mostanra jutott el odáig, hogy megbeszélje velem a dolgokat. Bő félórával a tárgyalás előtt. Jónéhányszor érdeklődtem, mi jár a nagykorú lányom után, aki az apjával marad, ha nagykorú, de még tanul. Magam fejével gyermektartásra gondoltam, ám az ügyvédem azt mondta, rá esetleg rokontartás jár, az is csak akkor, ha a kiskorú és a magam eltartásának rovására nem megy. A tárgyalás előtti megbeszélésen mondta még az ügyvéd, hogy ő nem is kér a kiskorú gyermekre tartásdíjat, úgyis fizetnem kellene a nagylány után, tehát egálban lennénk. Aztán mire odaért a tárgyalásra, meggondolta, hogy mégis igényli a gyerektartást, majd a bíró eldönti, mit ítél. Az ellenfél ügyvédje megelőzte ebben, mert kért a nagylány tartására 10 ezer forintot, ám azonnal fel is ajánlott a kiskorú tartására 14 ezret. Rábólintottam jobb híján.

A kapcsolattartás is téma volt, minden pároshéten péntek délután 4-től vasárnap este 6-ig apánál lehet a gyerek. Az iskolai szünetek fele és a nyári szünetből is 2x2 hét őt illeti. Hát erre kíváncsi leszek, hogy tartja majd apa a kapcsolatot a fiával, hiszen a gyerek 8 éve alatt még egy hetet se töltött az apjával. Nem a gyerek hibájából. Rákérdeztem, hogy hogyan oldható meg a kapcsolattartás a nagykorú lányommal kapcsolatban. Hát az sehogy... nagykorú... Érdekes, a pénzem azért kell neki,mert anélkül nem tud megélni, mellesleg meg tojhat a fejemre...

Következett a rezsitéma... a "kedvencem". Mostmár bírósági határozat is lesz arról (még nem kaptuk kézhez), hogy a lakás rezsijét fele-fele arányban vagyunk kötelesek fizetni. Fel is szólaltam, hogy a bírónő kötelezze az alperest a befizetett számlák megmutatására, ugyanis ha nem tudom mennyi a rezsi egésze, a felét sem tudom fizetni. Párom ügyvédje mondta, hogy ez jogos, és ezentúl minden számlát megnézhetek. Kíváncsi leszek rá, ugyanis a befizetés igazolására, mivel folyószámláról, átutalással történik, csak a folyószámlakivonat áll párom rendelkezésére, és azt nem igazán akarja nekem mutogatni.

Sajnos a bírónő szerint az OTP törlesztőrészlete a hozzá tartozó életbiztosítással nem a rezsi részét képezi, így a pernek nem tárgya. Tehát én fizessem a rezsi felét, meg az OTP részlet egészét... na itt kezd kicsit a torkom elszorulni. MIBŐL??? Májusig van munkám, havi nettó 60 ezrem, ebből kb 30 a rezsi fele, 10 az OTP, marad durván 20, amiből eltarthatom a fiamat.Ja, meg az a plusz 4 ezer, amivel az apja hozzájárul... Szép kilátások. Május után meg jobb híján a munkanélküli segély kb. 2 hónapig... aztán?

Nos, ezek után kérdezem én, van okom örülni? Igaz, félig-meddig már megszabadultam ettől az álnok viperától, a páromtól, de anyagilag akkora csődbe fogok zuhanni ilyen feltételek mellett, hogy sose mászok ki belőle. Teljesen ellehetetlenítenek. Megoldást csak az jelentene, ha végre vevő jönne a házra, ezáltal megszűnne a törlesztőrészlet és a közös rezsi.

Sajnos a rezsit hiába próbálom alacsonyan tartani, lehetetlen, ha a másik fél nem spórol. Így az ő pazarlásának felét is én fizetem.Gázzal fűteni manapság irtózatos pocséklás, pláne ha fával is megoldható a fűtés. Én vettem, ő nem. 70 ezret fizettem ki mostanáig tüzifára, ő meg majd lobogtatja nekem a gázszámlát,hogy fizessem ki a felét. Sajnos a fáról nincs számla, mert számlástól nekem megfizethetetlen, így nincs mit lobogtatni.

Hát... nem tudom... talán örülnöm kellene, mert amiért elkezdtem, amiért elindultam, az megvan. Elvált vagyok, és a fiamat is nálam helyezték el. A hogyantovább meg még olyan ködös, hogy gőzöm sincs, miként oldom meg.

Az ügyvédem is megsértődött, úgy folyamatában... A tárgyalás előtt elég határozatlannak tűnt, de a tárgyalás alatt is, mint aki nincs is ott... A bírónő darálta a magáét, ő meg csak ült, s nézett kifelé a fejéből. Mikor ahhoz a részhez ért a bírónő a rezsitémában, hogy az OTP nem tartozik bele, azt majd az ingatlan megosztásánál lehet figyelembe venni, ügyvédem kötözködni kezdett, hogy meg lehet arról is egyezni. Ezen percekig vitatkoztak. Aztán lélekben megint máshol járt, mikor a kapcsolattartásról beszéltünk, mert már túl voltunk rajta, mikor az ügyvéd rá akart térni... Mondom, mint aki ott sincs... A tárgyalás végeztével pedig otthagyott, mint eb a ***át.

A folyosón még beszéltünk pár szót az "alperessel" és ügyvédjével. Az ügyvédnő javasolta exférjemnek (ezt még nehéz leírni), hogy a gyermektartási díjjal együtt hozzájárulhat az otp törlesztéshez is, rá lehet írni az átvételi elismervényre, hogy mennyi pénzt milyen címen ad át. Ez nekem ésszerűnek tűnik, de hogy lesz-e ebből valami... Attól félek, a végén az összes adósságomat a házrészemre terhelik, és ha sokáig húzódik az ügy, nem marad semmi.

Hát ennyi a mai történet. Tele vagyok szorongással, félelemmel. Nem tudom, ez mennyire természetes. Ha biztos munkahelyem lenne, tuti másképp  látnám a jövőmet, de most eléggé sötét... Vár-e még egy boldogabb jövő?

 ... a végét várom. Mostanra hozzászoktam a napi csetepatéhoz, a kisebb harcokhoz, amik leginkább a rezsiköltség körül zajlanak, de úgy érzem, nem ez a fő ok. Nekem úgy tűnik, párom azért szít vitát mindenből, mert megsértettem hiúságában, megrendítettem talán az önbizalmát, kilengésre késztettem abból a felsőbbrendűségi érzésből, amivel nekiindult ennek a háborúnak.

Eleinte nagyon biztos volt néhány dologban, mára talán belátta, hogy esélytelenül indult harcba a gyermekelhelyezés miatt.

1. Lassan, vagy talán van is már 2 hónapja, hogy bírósági előírásra igazságügyi pszichológusi vizsgálatra invitáltak bennünket. Egyenként lettünk meghallgatva, tesztnek alávetve, hogy megvizsgálják, melyikünk alkalmasabb a kiskorú gyermek nevelésére. Ennek történetét felesleges hosszan ecsetelni, de röviden mégis leírom. Természetesen párom saját magát, én is önmagamat tartom alkalmasabbnak a szülői feladatok ellátására 8 éves fiam körül. A két nagylányunkat is meghallgatták, véleményüket megkérdezték. Mindketten engem neveztek meg arra a kérdésre, kinél lenne jobb helyen a fiam.

A pszichológusi vizsgálat után érdeklődtem a fiamtól, mi történt bent, miket kérdezett a Néni, és mit válaszolt rá, de nem igazán volt közlékeny, én meg nem erőltettem. A vizsgálat után kb. egy hónappal merült fel újra a téma a fiam és köztem, ekkor viszont megnyílt a gyerek, és szépen sorolni kezdte, milyen kérdésekre kellett válaszolni. Pl. ki kíséri iskolába, ki készíti neki a reggelit, ki tanul és játszik vele, ki tudja jobban megvígasztalni, ha szomorú... Ő minden kérdésre azt a választ adta: Anya.

A minap kezembe került egy dokumentum. Párom kapta az ügyvédjétől, a vizsgálat eredménye és a pszichológiai javaslat állt benne. Lopva elolvastam. Valóban, a két lányom és a fiam szerint is nálam lesz legjobb helyen a gyerek. A dokumentumban szinte szó szerint voltak leírva a számunkra feltett kérdések és válaszok. Egy, a fiamnak feltett kérdés igencsak meghatott, illetve a rá adott válasz: "Kit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Anyát!" Ez könnyeket csalt a szemembe.

Kérdeztem ügyvédemet, ő miként látja a helyzetet a szakvélemény alapján. Azt mondta, ez teljesen egyértelmű, nyilvánvaló, hogy a bíró nem dönthet másként, minthogy a fiamat nálam helyezi el. Mondtam neki, ha ezt kimondják végre, szeretném kérni a gyermektartást visszamenőleg 6 hónapra, mivel úgy tudom, többre nem lehet, bár a párom már egy éve nem járul hozzá a fiam eltartásához. Az ügyvédem azt mondta, hogy ez a 6 hónap a szabályzatban valóban így van, viszont a gyermektartás attól a naptól jár, amikor az életközösség megszünt. Ez pedig a tavaly január végi verekedés napja volt. Azóta nincs közös kassza. Bár párom erősködik, hogy 2 éve szünt meg, amikor Miskolcra költöztem.Igaz, hogy 4 hónap után visszajöttem, s nagyjából rendeződtek a dolgok, tehát ágytól már akkor elváltunk, asztaltól viszont nem, de ő ezt nem akarja beismerni. Így, ha tényleg igaz, amit az ügyvédem állít, akkor párom maga alatt vágja a fát. Én nem vagyok nagyravágyó, nem akarom a 2 évi gyerektartást a nyakába varrni, de ha ő mindenáron 2 év rezsiköltségének a felét kéri, és lehetőség van rá, nem hagyom én se veszni ugyanazon két év gyermektartási díját.

2. Párom egész évben, vagy talán már azelőtt is azzal fenyegetett, hogy kikötteti a vezetékes telefont, mert szerinte netfüggő vagyok, és az kell az internethez. Nagyon meguntam már, hogy fölényeskedik velem, és kiköttettem én a telefont. Úgyis folyton azon megy a vita, hogy nem fizetek semmit (ez nem igaz), ha meg én fizettem a vezetékes telefon díját, akkor az volt a baja. Szóval sehogy se lehetett dűlőre jutni vele. Hát most majd azon lesz a vita, minek köttettem ki. Ha van sapkám az is baj, ha nincs sapkám, az is baj. De legalább megmutatom neki, hogy nem jelent semmit, hogy az ő nevén van a telefon, és hogy velem se lehet büntetlenül packázni. Ott vágok vissza, ahol tudok. Ideje már, hogy rájöjjön, harc nélkül nem adom meg magam, nem fogok a földön fetrengeni, csak mert ő azt hiszi, nála nélkül életképtelen vagyok. Máskülönben anno én köttettem be a telefont, ő nem is akarta. Akkor még elég drága volt a bekötés, 37.500 Ft, de volt részletfizetési lehetőség. Kb 2 havi részletet fizettünk be, mikor anyám hazalátogatott Kanadából, ahol akkoriban élt, és kifizette a maradékot.

3. Lehet, ezzel kellett volna kezdeni, mert ez volt az első pofon páromnak. Ugyanis azzal indított még a tárgyalás-sorozat elején, hogy nekem a házhoz semmi közöm, mert a hitelt, amiből épült az ő fizetéséből fizettük vissza. Bizonyára nagy pofon lehetett, mikor tudatosult benne, hogy a tulajdoni lap a döntő, és azon bizony kettőnk neve áll fele-fele arányban. Később próbálkozott rámijeszteni, hogy kettőnké a ház, de nem jár nekem a fele, csak kevesebb, mivel ő volt a kereső a családban. Jelenleg az a verzió van "érvényben", hogy a telek közös (mert menyasszonytáncpénzből vettük), a ház meg nem, mert az ő keresetéből lett a hitel visszafizetve. Hozzáteszem gyorsan, anyám 200 ezret adott anno, hogy törlesszük a hitelt. Bár ki akarta fizetni az egészet (400 ezer ft), de montam neki, hogy szó se lehet róla. A másik felét adja anyós, ha akarja, úgyis mindig azt hajtogatta, hogy többet ad, mint az én anyám. Csak tudnám mire jó ez az örökös versengés...

Néhány hete munkából hazajövet párom azzal fogadott, volt érdeklődő a házra. Nocsak, gondoltam... Mesélte, hogy két idős ember jött autóval, megálltak a ház előtt, becsöngettek, érdeklődtek, ez-e az a ház... állítólag olvasták a hirdetést a neten. Érdekes, nem adtam meg lakcímet a hirdetésben,csak telefonszámot, azt is csak az én mobilomat. Később a párom verziót váltott, azt mondta, a vezetékes telefonon hívták fel, majd eljöttek megnézni a házat. Nem is adtam meg vezetékes telszámot.... Tehát abban biztos vagyok, hogy nem a netes hirdetés miatt jöttek. Állítólag 6 millát adtak volna a házért (9-re van hirdetve)... Valahogy párom hazugságai gyanúra adnak okot. De talán lehet humbug az egészben, csak hogy lenyomja a ház árát. Persze tisztában vagyok vele, hogy stagnál az ingatlanpiac, de felmerült bennem a gyanú, hogy talán párom akarja megjátszani ezt az adásvételt, úgy, hogy idecsal valami álvevőt, és addig-meddig, hogy a végén páromé lesz a ház féláron... Bár, lehet, hogy csak üldözési mániám van:D
Mondtam a végén páromnak, ha jelentkezik vevőjelölt, egyeztessünk időpontot, hogy én is ottlegyek, ha jönnek. Biztos, ami biztos!

Nos, a következő tárgyalás február 8-ra van kitűzve, 11:45-től. Párom az ünneplő piros ingét (fekete csíkokkal) már kimosta. Az utolsó tárgyalás óta porosodott a fürdőszobában, ahogy akkor levetette. Hát... épp ideje volt, hogy kimossa. Azt a szép piros inget... minden tárgyalásra kinyalja magát, azt hiszi tán, hogy jobb benyomást kelt. De minden tárgyaláson dobol a lábával, rázza a térdét, talán ideges... Jah, én se vagyok nyugodt, de úgy teszek!

A szakvéleményt ismerve talán már kicsit meg is nyugodhatnék, de sajnos nem megy. Ügyvédem azt mondta, nem mer azzal biztatni, hogy ezen a tárgyaláson már ítélet is lesz, mert rigolyás banya a bírónő. Meglátjuk! Azért, aki teheti, szorítson nekem febr. 8-án!:)

 A legszebb szülinapi ajándékomat kaptam idén a nagylányomtól. Színházjegyet és a társaságát az előadásra.

Nagy izgalom előzte meg a jeles eseményt, mivel nem vagyok színházlátogató, önhibámon kívűl. A színház tőlünk kb 30 km-re van,  s mivel december közepét írunk, és a hideg is megérkezett, kicsit féltem, hogy lesz valami galiba, és nem érek oda időben.

Délelőtt még munkában voltam, de már tervezgettem, hogy „lövöm be a sérómat”, mert fodrászra nem futja, s eléggé le vagyok amortizálódva. Ruhatáram is meglehetősen silány, nem vagyok felkészülve „gardróbilag” ilyen helyre. Na de sebaj, a kedvemet semmi nem szegheti! Ilyen csodás nap is régen volt az életemben.

Nos, tehát délelőtt még munkában voltam, és mivel utolsó munkanapomat húztam le, illett felkeresnem főnökasszonyomat, hogy megbeszélhessem vele a szabadságolást és kiírassam a szabinapokat. Az irodája az iskola mellett van, ahová a szívem mindig visszahúz. 4 évig jártam ott gimibe, és nagyon összebarátkoztam néhány emberrel.

Szóval, ha már a suli közelében voltam, nem bírtam ki, hogy fel ne keressem rég nem látott volt osztályfőnökömet, aki egy csupaszív-csupalélek ember.

Belépve az iskolába volt angoltanárnőmmel futottam össze, kérdeztem, látta-e valahol a Tanár Urat. Szépen elkalauzolt egészen a Tanár Úr tanterméig. Ott beszólt a terembe: Elnézést a zavarásért, vendéget hoztam! Beláttam az osztályba, meghitt, családias hangulat uralkodott benn. Talán valami „előünnep” a karácsonyhoz… Tanár Úr a „vendég” szó hallatán csodálkozásra nyitotta a száját, de kilépve a teremből, s meglátván engem óriási mosolyra változott az arca. Nagyon örült a látogatásomnak, gyorsan megölelt, mint rég nem látott  barátot, s csak úgy repültek a cuppanós puszik! Régen láttam már azt a fényt a szemében, ami csak akkor jelenik meg, ha igazán nagy öröm éri. Sajnos nem volt sok időnk beszélgetni, csak pár szóban ecseteltük, hogy is áll az életünk mostanság. Ez a találkozás viszont nagyon feldobta a napomat, s bár bosszantó dolgok jöttek még utána, nem hagytam, hogy elvegyék a jókedvemet.

Délután rohantam haza munkából, már az úton tervezgettem, mire lesz időm, mire nem. Itthon igyekeztem kicsit rendbeszedni a lakást, ami a reggeli rohanásban elmaradt. Mosatlan edények, szennyes ruhák…Nosza, rajta! Mosogatóvíz kienged, mosogatószer belefröcsköl, szennyes ruha irány a mosógép, mosópor, öblítő helyükre kerülnek, mosógép bekapcsol. Fürdőkád bedug, énke vízbe ugrik, kicsi pancsi, hajmosás. Törölköző elő, dörzsi itt-ott, ahol éri, hajkence, balzsam, hajhab, miegymás. Hajszárító elő, hajvasaló bekapcsol. Énke kapkod, énke rohan, pedig még van idő, de az is rohan. A rucit magamra rángatom, nem elegáns, de csinos. Tetszem magamnak. Végre! Ezt is elértem. Kellett hozzá mínusz 20 kiló. Gondolatban végigfutottam az utat a buszig, jajj, csak le ne késsem!

Buszra felülvén sóhajtok, na végre, elértem! Egy projekt letudva! Na, mostmár csak azon izgulok, le ne robbanjon, fel ne robbanjon, egyáltalán: ne robbangasson, csak időben beérjen a városba. Buszon fűtés nuku, 60 perc a jéghideg ülésen, kezem lefagy, lábam lefagy, jajj istenem, hogy érek el a színházig… Városba bejut – hálisten…, séta a színházig, jégverem… csak egyszer érjek oda! Talán ott jobb a fűtés… Félúton telefon, a lányom hív, merre járok. 20 perc múlva ér a színházhoz. Szuper, még 10 perc fagyoskodás… Lassítás.

Végre befordulok a színházhoz. Már látom a bejáratot, nézem az embereket… Főleg az öltözéküket. Még azt se tudom, milyen ruciban illik színházba menni…badarság! Amilyen van! Senki se veszi le rólam! És láss csudát, a fiatalság, farmerban, kinyúlt pulcsiban jelenik meg. Valahogy más fogalmam volt a színházlátogató társaságról. Mint később kiderült, a jegyárakról se volt halvány gőzöm se, különben már rég színházjáró embernek minősülnék.

Megérkezett a lányom…. Ment előttem a bejárathoz, vezetett, én még sosem jártam ott. Akkor bökte ki, átvert pár hete, mikor azt mondta, már megvette a jegyeket, attól való félelmében, hogy időközben lemondom, mert már ismer, én mindig kifogásokat keresek, mert túlaggódom a dolgokat… A „mit vegyek fel” és a ki „vigyáz a gyerekre” kérdéseimtől már a frász környékezi. De mostantól másként lesz! Nem aggódok (ha meg tudom állni), nem érdekel, ki hogy néz rám, és különben is! Nem érdekel senki,csak én! (Na ez se egészen igaz).

Beérve a színházba, irány ruhatár. Bent kellemes meleg – végre! Átfagyott csontjaim olvadásnak indulnak, meg kéne keresnem a mosdót, de semmiképpen nem hagynám ki az előadás kezdetét. Nagylány vagyok, kibírom. Hatalmas épület, hatalmas falak, rengeteg ember… Úristen, mennyi ember! És milyen jó meleg van!

Lányom vezetett fel a lépőcsoron, még egy emelet, még egy emelet…. Hová megyünk már, talán a mennyországba? Na itt derült ki a turpisság, hogy csak a harmadik emeletre jutott jegy, mivel előadás előtt két nappal már szinte minden jegy elkelt. Nekünk csak a harmadik emeletre jutott belépő. Nem nagyon bántam, mert fent még melegebb volt! Jó helyre ültünk, gondoltam én, szinte mindent látni…

Az előadástól el voltam ájulva. Mint aki életében nem járt ilyen helyen, rácsodálkoztam a színpadra, a technikára. Nagyon tetszett, ahogy felidézték a háborús  Európát, a légitámadást, a fegyverropogást. A szívem szakadt meg azokért az emberekért, azokért a gyerekekért, akik azokon az utcákon éhezve-fázva-lopva tartották életben magukat. Legjobban a kísértet tetszett, aki megtestesítette a halált, a lélek elszálltát, ahogy a halottat a mélybe magával vitte. Nagy elme, aki kitalálta, megalkotta, hogy az élet elmúlását ilyen jelenettel ábrázolja. Nem csak egy golyó süvítésének hangja, nemcsak egy összerogyott test… de mint a filmeken, ahogy mutatják, hogy kiszáll az ember éltető ereje, a lélek…Hát ez nagyon megfogott!

Az előadás így karácsony táján számomra a barátság kialakulását és megtestesítését mutatta be. Biztos vagyok benne, hogy azokat az embereket, akik abban az ínséges időben egymásra utalva összefogtak, egymást segítették, támogatták, egymásért kiálltak, csak a halál választhatja el egymástól. Olyan kapocs alakult ki közöttük, amit semmi más el nem szakíthat.

 A darab, amit láttam, musical volt. A dalok olyannyira magukkal ragadtak, hogy naponta hallgatom őket youtuben. Egyik legszebb dal a Fohász című. Ezt végighallgatni elég nehéz könnyek nélkül… „Föld anya, Ég anya, szánd meg a gyerekeket”. Elszomorító, hogy sajnos nem csak abban a korban voltak fázó és éhező gyerekek, de bizony most is találni a jelenkor Európájában…

 Az előadás után nagylányom barátja jött értünk kocsival, és haza is hozott. Nagyon hideg volt azon az éjszakán, örültem, hogy nem kellett buszra ülve hazadöcögni, majd még két kilométert gyalogolni a fagyban. Hazaérkezve bedobtam 2 szelet kenyeret a pirítóba, aztán felszítottam a tüzet. Szépen megköszöntem a nagylányomnak a szülinapi ajándékot, és behuppanva a gép elé élménybeszámolót tartottam, persze csak röviden, mert későinek tűnt már az idő, úgy éjféltájt, de az előadás hatása alatt voltam még, s nem igazán kívánkoztam ágyba, bár a szemem már majd leragadt.

 A Valahol Európában c. musical hatása alatt vagyok még most is.

Hiszem, hogy lehet élni barátok nélkül, annak, aki a magányt szereti. De van ilyen ember? Én a magam részéről életképtelen lennék, ha nem volnának barátaim, ha nem lennének olyan emberek, akik egy szóval, egy mosollyal, egy érintéssel, egy baráti öleléssel melegséget tudnak varázsolni az ember szívébe-lelkébe.

 Boldog szülinapot, Manocs-ka!

Na szóval... Sógornőm csinált ünnepi ebédet a diplomaosztó alkalmából, merthogy valaki csináljon már annak a "szerencsétlennek" is.... Ezen felborsoltam magam, mert ugye engem oda nem hívnak.... Pedig azt hiszem, több közöm van mind a lányomhoz, mind a diplomaosztóhoz mint nekik.... tehát felborsoltam magam rendesen, hogy az én lányom az ünnepelt, mégse leszek ott...Mondtam is nagylányomnak, hogy megcsináltam volna az ünnepi menüt a családnak, igaz, apa rokonságát én tuti nem hívtam volna. A mi családunk 5 személyes, ünnepelhettünk volna 5-en, aztán a rokonság majd letudja, ahogy akarja. Nagylányom látta, hogy nem esik jól, amit a família művel, de mondta, hogy nem akarta őket megbántani azzal, hogy nem fogadja el. Persze, engem meg lehet bántani… hiszen én csak az anyja vagyok.((((

Mondtam neki, hogy el se megyek a diplomaosztóra... de ő kutyafuttában csak annyit mondott, akkor jó.

Mégiscsak összeszedtem magam, bár elég keserű szájízzel, de felöltöztem, és elmentem a busszal az egyetemre. Apa és Kisebbik lányom majd a famíliával jöttek kocsival.

Az egyetemen irtó sok nép volt, épp a bevonulás kezdődött, mikor odaértem,

a sok taláros között nem is ismertem fel a lányomat, csak mikor nevén szólították, hogy vegye át a diplomát. Jó helyen álltam, épp fölötte egy szinttel, körfolyosó korlátjának dőlve, így mikor nézegetett, kereste a rokonokat, engem meglátott, és elcsodálkozott, hogy ott vagyok, és úgy láttam, nem csak meglepett volt, de örült is nekem!

Az ünnepség vége előtt leléptem, anélkül hogy apát, kisebbik lányomat, vagy bárkit láttam volna a rokonságból. Gondolom, a végén már csak a gratulációkat fogadták az ünnepeltek, nem hiányzott anyósom utálkozó tekintete. Szépen hazajöttem. Útközben beszóltam a cukrászhoz, hogy hozhatja a tortát, amit a lányomnak rendeltem az ünnepélyes alkalomra. Itthon beraktam a hűtőbe.

Aztán, mikor hazajött a család, nagylányom benézett a szobámba... Karonfogva kikísértem a hűtőig, kinyitottam, és vártam a hatást.... Természetesen nem várta a tortát, így nagyon meglepődött, és örült is, pláne mikor percek múlva rájött, hogy mit formáz a torta. Nagyon örült neki, én meg annak, hogy sikerült neki örömet szerezni.

A torta kék színű, diplomaosztós kalap formájú, oldalára lelógó díszzsinórja arany gyöngysorból készült. A négy sarkán tejszínhabdíszítés, csokimázzal pöttyözve. (az én ötletem! :)))) Szóval mielőtt felvágta a tortát, lefotózta a telójával, mondta, felrakja iwiwre a képet :) Túrós ízesítésű volt a torta, és nagyon finom!

A diplomaosztón Nagylányom barátja nem lehetett jelen, mivel a Balatonnál töltötte jól megérdemelt nyaralását. De mielőtt elutazott, felhívta itt helyben a virágost, és előre megrendelt az ünnepi nap reggelére egy óriási csokrot. Erről természetesen tudott kisebbik lányom és én, de Nagylányom nem! És nagyon meglepődött, mikor csengettek, kiment, és gratuláltak neki a csokor kíséretében:)

Napok óta gyomorideggel fekszem-kelek, tudtam, hogy nem lesz leányálom a mai nap. 10 tanú lett beidézve reggel 8-ra, gondoltam, hogy délig nem szabadulunk.

Tegnap elintéztem a fiam részére a "szárazdajkát", mivel ma nincs tanítás az iskolában. Páromnak eszébe se jutott, hogy a gyerekkel mi legyen e jeles napon. Talán épp azon törte a fejét, hányan köszöntik fel, ugyanis a tárgyalás épp a 44. szülinapjára esett.

A második és harmadik tárgyalás között eltelt egy hónapban a bíróság kért az iskolából véleményezést a gyerekről, és felkérte a családsegítőt egy környezettanulmányra. Mindent rendben találtak. Párom nehezményezte, hogy a családsegítő látogatásáról őt nem értesítették, csak engem. Hű, de sajnálom! :D

Nagylányomtól kérdeztem előző este, ő hogyan fog menni a bíróságra, gondoltam apa családjának autójában bizonyára akad neki hely, de kiderült,hogy mégsem. Így velünk jött, a kereszt szüleimmel és az öcsémmel.

Á, dehogy voltam ideges egész úton! Csak azt hittem, nem bírom ki a bíróságig, vagy időm nem lesz WC-t keresni.

A bírósági folyosón érkezésünkkor már ott állt a díszes família. Átnéztem rajtuk, mit nekem kapitány-anyós!

Első körben beszólítottak mindenkit, majd a tanukat kiküldték, és egyenként hívták be őket. A családom szerencsére mellém állt, hiszen a környéken laknak, sokat láttak-hallottak az elmúlt évek háborúiról.

Elsőként a húgomat szólították be, aki elmondta, hogy éveken át gyakran menekültem itthonról, mindig gyermekestül. Míg a lányaim kicsik voltak, velük, aztán hogy meglett a fiam, már vittem őt is.

Következett öcsém tanúvallomása. Ő is beszámolt róla, hogy sokszor látott éjszaka a faluban sírva, mert a párom elüldözött otthonról. Elmondta, hogy bár azt állítják, nem dolgozom, a háztartást és a gyerekeimet kizárólag én látom el, és hogy nem igaz, hogy netfüggő lennék, hiszen a háztartás és gyereknevelés mellett általában, ha nem is mindig, volt azért munkahelyem.

Kereszt szüleim következtek, ők se tudtak rosszat mondani. Mivel szomszédban laknak, gyakran hallották a hangos szóváltást, amit az italozás eredményezett, és nekik a kisfiam is panaszkodott, hogy fél otthon lenni, mikor apa otthon van.

Aztán párom családjára került a sor. Elsőnek kapitány-anyóst hívták be, aki lányos zavarában nem találta saját személyazonosítóját, így kiküldték, hogy keresse meg, addig apóst szólították be. A bíró kérdezte, hogy áll-e haragos, vagy rokoni viszonyban bármelyik féllel, de úgy megzavarodott, hogy még hirtelenjében a fiát is megtagadta. Szegénykém....össze-vissza beszélt, összetévesztve a dátumokat, a napokat, teljesen meg volt zavarodva. Mondta, hogy évek óta nem volt nálunk, engem se látott mostanában, mert ha véletlenül eljött is látogatóba, én vagy elmentem otthonról, vagy a számítógép előtt ültem.

Utána kapitány-anyóst hívták vissza, aki hozta magával kapitányos formáját. Elmondott engem mindennek, de főleg azt hangsúlyozta, hogy hány malacot adott nekünk az évek során, meg hogy se feleségnek, se anyának nem vagyok jó. Megcáfoltam minden állítását. Olyan bő lére eresztette a se füle se farka mondanivalóját, hogy már a bíró és az ügyvédek is nevettek. Szinte egyebet se hallottunk tőle, csak a malacait....

Kitért arra, hogy rossz anya vagyok, mert a gyerekeimnek nem adtam reggelit, a kisfiamat is az apja gondozza, élelmet és ruhát vásárol neki, ami persze nem igaz. A késsel való fenyegetést is megemlítette. Aztán mondtam a bírónőnek, hogy épp akkor jöttek rám veszekedni, mikor a vacsorához szánt kolbászt szeleteltem, az kés nélkül nem nagyon megy, tényleg a kezemben volt, de nem fenyegetőztem vele. Aztán mondta anyós, hogy "mert neki az isten se parancsol, neki nem lehet parancsolni". Mármint nekem. Erre megjegyezte a bírónő, hogy miért is kellene bárkinek parancsolni...

Anyóstól megkérdezte a bírónő, szerinte kinél lehetne jobb helyen a fiam. Természetesen az apát nevezte meg. Erre kérdezte a bírónő, hogy mégis hogyan tudná apa a gyereket rendezni, ha állandóan dolgozik. Anyósom mondta, hogy majd a két nagylány besegítene...szerinte! De a bírónő se bolond, megjegyezte, hogy lehet a két nagylány (21 és 18 évesek) lehet holnap férjhez mennek, de a kicsinek még akkor is gondoskodásra van szüksége. Tehát anyós se talált gyors megoldást erre a gondra.

Sógorra és sógornőre nem került sor,mivel így is közeledett a dél. Ők következő körben kerülnek sorra.

Lányaimat sem hallgatták meg, mert mint a bírónő mondta, kellemetlen lehet nekik a szülőkről a szülők jelenlétében beszélni, úgyhogy őket pszichológus fogja meghallgatni. Ezt én is nagyon helyeslem. Egyikünknek se tenne jót, se gyereknek, se szülőnek, ha olyat állítanának, ami valamelyik félnek rosszul esik, hiszen még mindig a szülők tartják el őket.

Az egész tárgyalásból az jött le nekem, és ügyvédem ebben megerősített, hogy a gyermekelhelyezésnél nyert ügyem van, ez már szinte el van döntve, csak az ítéletre kell még várni.

A tárgyalás után mondták a rokonok, hogy lányaim a folyosón elmondták nagyszülők füle hallatára, hogy igenis iszik az apjuk, egyik este részegségében körbevizelte a wc-t, sőt bejár a szobámba és a szőnyegemre hamuzza le a cigijét. Na mondjuk ezt észre is vettem. Állítólag a lányok az apjuk kedvéért sem fognak hazugságot állítani, kérdésre mindent őszintén elmondanak. Mikor mondtam nekik, hogy őket pszichológus hallgatja meg, nagy megkönnyebbülést láttam a szemükben. Kíváncsi vagyok, az apjuk gondolt-e rá, hogy lelkileg mennyire viseli meg őket ez az egész. Kizártnak tartom.

Nagyjából egyszerre értünk haza párommal. Benn a lakásban öltözni kezdtem, ő fütyörészett, és próbálta elhitetni velem, hogy ő nyerésre áll. Meghagyom ebben a hitében!

És büszke vagyok magamra, hogy végigcsináltam a mai napot, kiborulás nélkül! Nem idegbajjal, hisztivel, lelki válsággal tértem haza, hanem jóleső érzéssel. Hiszem, hogy győz az igazság, és a fiam velem maradhat!

Hazajöttünk fiammal a suliból délután, nekiálltam főzni. Épp a kolbászt akartam felszeletelni a paprikáskrumpliba, mikor nyílt az ajtó. Megjelent após-anyós. A fiamon és rajtam kívül senki se volt itthon. Idegességemben remegni kezdett a gyomrom,de még a kezem is. Anyós, mint aki otthon van, nyitogatni kezdte a konyhaszekrény ajtaját, egyiket a másik után. Rászóltam: "Jó napot kívánok!" Ő tovább nyitogatta a konyhaszekrényt, majd bement a spájzba. Mondom, én legalább köszönni megtanultam... "Én még nem tanultam meg" mondta ő. "Hát akkor már nem is fog", mondtam én. Kérdeztem,mit keres a szekrényemben. Azt mondja, főzni akar a fiának. "Na de mért az én konyhámban?" "Ippúgy a fijamé itt minden" Oké, a fiáé, de nem az anyósé! Minek túrja fel a konyhámat? Főzzön otthon, oszt hozzon a kölkének,ha akar! De ne tegyen úgy nálam,mint aki otthon van. Após is beszólt,hogy itt semmihez nincs jogom, itt a fiáé minden, meg hogy ők mennyi mindent adtak.Fenét adtak, pont annyit, amennyit a másik oldalról kaptunk. Anyós vette közben a fakanalat,hogy főz.Én meg kivettem a kezéből, főzzön otthon. Van neki háza is, konyhája is, uralkodjon ott a fazekak felett.Erre após elkapta a karomat, taszigált kifelé a konyhából . Én is elkaptam rajta a grabancot, nem hagytam magam, de még anyós is akart neki segiteni kilökni, igy azon is elkaptam a ruhát. Ketten erősebbek voltak, csak addig taszigáltak, hogy végül kiszabadulván a kezükből átmenekültem a szomszédba. Hivtam a rendőrséget, de mondták, hogy 1 ember van szolgálatban, ő is vagy 20 km-re innen, legfeljebb úgy 2-3 óra múlva tudna ide jönni.

A szomszédban vártam meg, míg a díszes família elmegy. Miután hazajöttünk a fiammal, megálltam a párom előtt és mondtam: Miért nem lehet ezt szépen csendben megoldani? Úgy 2 hete már csend volt, elvoltunk egymás mellett, erre jön anyós és megkavarja a sz*rt. Párom mondta, fogjam be a számat! Én meg erre: "Vedd tudomsul, hogy nem fogom be! Eleget hallgattam már, hogy kussoljak! Mától én is dolgozom, és többé nem hallgatok". Mig a szomszédban voltam, párom is hazajött. Hogy anyósék hogy adták elő a történteket, azt nem tudom. Mindenesetre a lányaim úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Úgy látom, minden nap zuhanok egyet a szemükben. Egyáltalán az én lányaim ezek???

Jó lenne tudni, anyóst hogyan tarthatnám távol, legalább mig a válás lezajlik. Mert ezek jönnek folyton, és mindig engem pocskondiáznak.Ebbe már bele kell őrülni!

Szép, napos reggelre virradtunk. Fiamat időben ébresztettem, nem hagytam lustizni, nehogy elkéssünk az iskolából. Szerencsére a munkaidőm úgy kezdődik, hogy elkísérhetem.

Fél 8-kor gyülekező volt az önkormányzat előtt. Némi eligazítás után ment ki-ki a maga területére. Én a helyi kollégiumban kaptam munkát. Reggeltől 11-ig takarítás, aztán irány a konyha mosogató.

Már a kezdésnél jelentkeztek a problémák, mivel nem közölték időben, hogy konyhára fogok kerülni, így az egészségügyi kiskönyvem sem volt nálam. Azt még előző helyemen hagytam, mivel ott mondta a főnökasszony, ne is vigyem magammal, még elkallódna, hagyjam nála biztonságban. Így ma azzal indítottam, hogy utánajártam. Kiderült, hogy előző helyemen nyoma sincs....Ja, közben eltelt vagy 8 év... Tudtak adni viszont egy üres kiskönyvet, menjek vele az orvoshoz, tölttessem ki. Ott viszont közölték, az a fajta könyv már nincs forgalomban, szerezzek egy újat. Hurrá! Irány a papírbolt,hátha....Mondják, hogy nincs. Irány vissza új főnökasszonyhoz a kérdéssel, hogyan oldjuk meg a problémát....Szóval hosszú.

Kiskönyv nélkül nem mosogathatnék, de pár nap, míg megoldódik (vidékinek lenni se könnyű), addig legyek szemfüles, és ha ellenőrzést látok közeledni, húzzak ki a konyhából, fogjak söprűt a kezembe. Na mindegy. Ez nem szegi a kedvem. Végülis előbb-utóbb minden megoldódik.

Ebédidőben jelentkeztem a konyhán. Az ebédelő diákok és tanárok után elmosogattam az edényeket. Nem volt nagy kihívás, csináltam már máskor is ilyet. Furcsa leírni, mert a mosogatás nem éppen kedvenc feladat, de valahogy élveztem. Talán mert végre emberek között voltam és hasznosnak éreztem magam.

Úgy gondolom, ha 5 hónap után lejárt szerződéssel ismét "utcára" kerülök, nagyon fogom sajnálni ezt a munkát. Még mindig jobb mosogatni, vagy takarítani, mint itthon ülni egyedül, egy számítógép társaságában. Ebből valahogy nagyon elegem lett.

Megvan a véleményem az olyan emberről, akinek csak "mutatóba" kell a gyerek. Lehet vele dicsekedni, büszkélkedni, aztán beállítani a sarokban mint porszívót használat után...

Párom új "hobbit" talált. A tárgyalások közti "szüneteket" kihasználva biliárdozni jár. Jó mulatást neki!

Itt a 3 napos hétvége, és eszébe nem jutna leülni a gyerekkel kicsit játszani, beszélgetni... Persze, hogy nyomja a begyemet! Apa tekereg erre, tekereg arra, mint akinek senkije sincs, szabad mint a madár. Ha kedve van sörözni megy, ha nem akkor tévézik, vagy alszik. Eszébe se jut, hogy a fia szívesen lenne vele. Most elment meglátogatni kapitány-anyóst, bicajjal, mert autó a garázsba ramaty állapotban, a stoppolás meg bizonytalan. Mikor elment, kérdeztem a fiamat, nem lett volna-e kedve megnézni a nagyanyját, keresztanyját stb. Mondta szegény, hogy "de"... Csakhogy apának még a kérdést feltenni se jutott eszébe. Hát hogy is van ez? Anyának semmije sincs, csak a gyerekei, húzza magával folyton folyvást mint Gyurka az ajtót, apának meg csak addig van gyereke, míg eldicsekszik azzal, hogy milyen jól tanul? Szegény gyereknek hiányzik az apja.:( Az a mocsok meg örül, ha nem látja. Persze azért eljátsza a jó apát! Ő az apák mintaképe. Szerinte...

Más:

Itt van anyáknapja,de minek! A lányaim nincsenek itthon, egyik erre, másik arra...Á, dehogy vártam a köszöntést... Tudtam én előre, hogy eszükbe se jutok... De attól még nagyon rosszul esik...Nem az a szál virág hiányzik...meg nem is a hála a sok ébren töltött éjszakáért... Csak a közelségük... az hiányzik!

A fiam viszont felköszöntött! 

Azzal a két kis ügyes kezével teafilter papírjából hajtogatott-ragasztott virággal! Ezt írta rá: Fogadd tőlem édesanyám ajándékok helyett, amit magam készítettem. Hát persze, hogy elfogadtam, de még körbe is csókolgattam, azt a két dolgos, szorgalmas kis kezét. És persze a kedvencét kapta ebédre. Sült krumpli+rántott husi. :) Ez jöhet neki bármilyen mennyiségben :D

Ennyi rossz után egy kis jó!
Alig született meg az előző bejegyzés, valaki őrülten nyomja a csengőt. Futásban veszem célba az utcaajtót, arra gondolva, hogy bizonyára a vízdíjbeszedő. Gondolatban már megfogalmaztam, mit is mondok majd neki, hogy jöjjön talán jövőhéten, mert most nincs...Ekkor láttam, hogy az Önkormányzat "kifutó embere" érkezett levélküldeménnyel. Átsuhanó gondolatok cikáznak az agyamon keresztül. "Jó vagy rossz hírrel jött vajon? Két eset lehetséges: vagy a segélyemet akarják megtépázni, tekintve az új törvényeket, vagy.....áááá, ezt még én sem hiszem...lehet, hogy mégsem volt hiábavaló, hogy heti rendszerességgel jártam a nyakukra munkát kunyerálni?"

 Aláírás után izgatottan, még a helyszínen, az utcán nyitottam ki a borítékot. Úgy kezdődik: Tisztelt Munkavállaló! Ez már jó.... Aztán a szemem ugrott a következő bekezdés vastag betűkkel nyomtatott sorára: A foglalkoztatás kezdete: 2009. május 1. ÉLJEEEEEN! Lesz munkám, lesz pénzem, saját fizetésem! Nem leszek eltartott, segélyen tengődő! Hogy milyen munkát adnak? Kit érdekel! Munka lesz és PÉNZ! Sírni tudnék örömömben! :D
Folytatásként az áll még a levélben, hogy vegyem célba a Munkaügyi Központot....ajjaj, tudom, gyakran előfordul, hogy 3x is utazik az ember, mire harmadnapon sorra kerül....remélem, szerencsés leszek, és egy nap alatt letudom. Aztán orvosi vizsgálatra kell menni, úgy gondolom egészséges vagyok, legalábbis az utcasepréshez. Na ez az, ami most nem tud letörni, ma semmi sem veheti el a kedvemet. Legfeljebb az, hogy már csütörtök van, és 10 óra múlt, ma már nem mehetek a Munkaügyi Kp-ba, pénteken meg nincs ügyfélfogadás. Tehát hétfőre már nem kell programot csinálnom. Na, azt hiszem, mégiscsak van valaki felettünk, aki gondoskodik rólunk! :D