Napok óta gyomorideggel fekszem-kelek, tudtam, hogy nem lesz leányálom a mai nap. 10 tanú lett beidézve reggel 8-ra, gondoltam, hogy délig nem szabadulunk.

Tegnap elintéztem a fiam részére a "szárazdajkát", mivel ma nincs tanítás az iskolában. Páromnak eszébe se jutott, hogy a gyerekkel mi legyen e jeles napon. Talán épp azon törte a fejét, hányan köszöntik fel, ugyanis a tárgyalás épp a 44. szülinapjára esett.

A második és harmadik tárgyalás között eltelt egy hónapban a bíróság kért az iskolából véleményezést a gyerekről, és felkérte a családsegítőt egy környezettanulmányra. Mindent rendben találtak. Párom nehezményezte, hogy a családsegítő látogatásáról őt nem értesítették, csak engem. Hű, de sajnálom! :D

Nagylányomtól kérdeztem előző este, ő hogyan fog menni a bíróságra, gondoltam apa családjának autójában bizonyára akad neki hely, de kiderült,hogy mégsem. Így velünk jött, a kereszt szüleimmel és az öcsémmel.

Á, dehogy voltam ideges egész úton! Csak azt hittem, nem bírom ki a bíróságig, vagy időm nem lesz WC-t keresni.

A bírósági folyosón érkezésünkkor már ott állt a díszes família. Átnéztem rajtuk, mit nekem kapitány-anyós!

Első körben beszólítottak mindenkit, majd a tanukat kiküldték, és egyenként hívták be őket. A családom szerencsére mellém állt, hiszen a környéken laknak, sokat láttak-hallottak az elmúlt évek háborúiról.

Elsőként a húgomat szólították be, aki elmondta, hogy éveken át gyakran menekültem itthonról, mindig gyermekestül. Míg a lányaim kicsik voltak, velük, aztán hogy meglett a fiam, már vittem őt is.

Következett öcsém tanúvallomása. Ő is beszámolt róla, hogy sokszor látott éjszaka a faluban sírva, mert a párom elüldözött otthonról. Elmondta, hogy bár azt állítják, nem dolgozom, a háztartást és a gyerekeimet kizárólag én látom el, és hogy nem igaz, hogy netfüggő lennék, hiszen a háztartás és gyereknevelés mellett általában, ha nem is mindig, volt azért munkahelyem.

Kereszt szüleim következtek, ők se tudtak rosszat mondani. Mivel szomszédban laknak, gyakran hallották a hangos szóváltást, amit az italozás eredményezett, és nekik a kisfiam is panaszkodott, hogy fél otthon lenni, mikor apa otthon van.

Aztán párom családjára került a sor. Elsőnek kapitány-anyóst hívták be, aki lányos zavarában nem találta saját személyazonosítóját, így kiküldték, hogy keresse meg, addig apóst szólították be. A bíró kérdezte, hogy áll-e haragos, vagy rokoni viszonyban bármelyik féllel, de úgy megzavarodott, hogy még hirtelenjében a fiát is megtagadta. Szegénykém....össze-vissza beszélt, összetévesztve a dátumokat, a napokat, teljesen meg volt zavarodva. Mondta, hogy évek óta nem volt nálunk, engem se látott mostanában, mert ha véletlenül eljött is látogatóba, én vagy elmentem otthonról, vagy a számítógép előtt ültem.

Utána kapitány-anyóst hívták vissza, aki hozta magával kapitányos formáját. Elmondott engem mindennek, de főleg azt hangsúlyozta, hogy hány malacot adott nekünk az évek során, meg hogy se feleségnek, se anyának nem vagyok jó. Megcáfoltam minden állítását. Olyan bő lére eresztette a se füle se farka mondanivalóját, hogy már a bíró és az ügyvédek is nevettek. Szinte egyebet se hallottunk tőle, csak a malacait....

Kitért arra, hogy rossz anya vagyok, mert a gyerekeimnek nem adtam reggelit, a kisfiamat is az apja gondozza, élelmet és ruhát vásárol neki, ami persze nem igaz. A késsel való fenyegetést is megemlítette. Aztán mondtam a bírónőnek, hogy épp akkor jöttek rám veszekedni, mikor a vacsorához szánt kolbászt szeleteltem, az kés nélkül nem nagyon megy, tényleg a kezemben volt, de nem fenyegetőztem vele. Aztán mondta anyós, hogy "mert neki az isten se parancsol, neki nem lehet parancsolni". Mármint nekem. Erre megjegyezte a bírónő, hogy miért is kellene bárkinek parancsolni...

Anyóstól megkérdezte a bírónő, szerinte kinél lehetne jobb helyen a fiam. Természetesen az apát nevezte meg. Erre kérdezte a bírónő, hogy mégis hogyan tudná apa a gyereket rendezni, ha állandóan dolgozik. Anyósom mondta, hogy majd a két nagylány besegítene...szerinte! De a bírónő se bolond, megjegyezte, hogy lehet a két nagylány (21 és 18 évesek) lehet holnap férjhez mennek, de a kicsinek még akkor is gondoskodásra van szüksége. Tehát anyós se talált gyors megoldást erre a gondra.

Sógorra és sógornőre nem került sor,mivel így is közeledett a dél. Ők következő körben kerülnek sorra.

Lányaimat sem hallgatták meg, mert mint a bírónő mondta, kellemetlen lehet nekik a szülőkről a szülők jelenlétében beszélni, úgyhogy őket pszichológus fogja meghallgatni. Ezt én is nagyon helyeslem. Egyikünknek se tenne jót, se gyereknek, se szülőnek, ha olyat állítanának, ami valamelyik félnek rosszul esik, hiszen még mindig a szülők tartják el őket.

Az egész tárgyalásból az jött le nekem, és ügyvédem ebben megerősített, hogy a gyermekelhelyezésnél nyert ügyem van, ez már szinte el van döntve, csak az ítéletre kell még várni.

A tárgyalás után mondták a rokonok, hogy lányaim a folyosón elmondták nagyszülők füle hallatára, hogy igenis iszik az apjuk, egyik este részegségében körbevizelte a wc-t, sőt bejár a szobámba és a szőnyegemre hamuzza le a cigijét. Na mondjuk ezt észre is vettem. Állítólag a lányok az apjuk kedvéért sem fognak hazugságot állítani, kérdésre mindent őszintén elmondanak. Mikor mondtam nekik, hogy őket pszichológus hallgatja meg, nagy megkönnyebbülést láttam a szemükben. Kíváncsi vagyok, az apjuk gondolt-e rá, hogy lelkileg mennyire viseli meg őket ez az egész. Kizártnak tartom.

Nagyjából egyszerre értünk haza párommal. Benn a lakásban öltözni kezdtem, ő fütyörészett, és próbálta elhitetni velem, hogy ő nyerésre áll. Meghagyom ebben a hitében!

És büszke vagyok magamra, hogy végigcsináltam a mai napot, kiborulás nélkül! Nem idegbajjal, hisztivel, lelki válsággal tértem haza, hanem jóleső érzéssel. Hiszem, hogy győz az igazság, és a fiam velem maradhat!