Ismét szembesültem a kérdéssel, bátor voltam-e vagy inkább merész és meggondolatlan, mikor ekkora lépésre szántam el magam. Odahagytam a mindennapos veszekedéseket, a verekedést, megalázottságot, és igyekeztem nyugalmat teremteni egy új városban, ahová nem ér el exem és kapitány-anyós keze. Feldúlt vagyok, így nem tudok tiszta fejjel mérlegelni, nem tudom felsorolni az előnyöket, a hátrányokat, egyáltalán: nem tudok most semmit.

Bár azt tudom, otthon kifejezetten gyűlöltem a mindennapi szóváltásokat, a szótlan grimaszokat, a gyűlölködést, a verekedést, azt hogy nem tehettem azt és akkor amikor akarok. Itt azért ha vannak is gondok, teljesen más irányúak, és viszonylag nyugodtan élünk. Csak az anyagiak őrlik fel az idegzetemet. Most még van munka, van pénz, de ahogy a tél közelít egyre kevesebb lesz, mert a mezőgazdaság télen többnyire pihen. Viszont télen is van lakbér, meg rezsi... És a beiskolázás is nagy gondot jelent most, hogy kiderült, semmiféle támogatásra nem vagyok jogosult, viszont jövedelmem sincs. Mindez a fél házam miatt, ami vagyonnak számít, ha nem lakom benne. De hogyan is lakhatnék, mikor exférjem használja, és vele egy fedél alatt lakni kész öngyilkosság. Most, hogy előző lakhelyemen volt szíves bejelenteni, hogy elköltöztünk, onnan nem számíthatok támogatásra. Se szoc. segély, se RÁT, se gyermekvédelmi támogatás. Ő pedig a gyerektartást nem fizeti hónapok óta. Mivel már munkabér sem érkezik a folyószámlámra, így a bank felmondta az "A" hitelemet is, tehát a biztonsági tartalék is odavan. A kérdés egész nap itt lebeg a szemem előtt, nem tudok szabadulni tőle: menjek vissza a fiammal a pokolba, ahová ő sem kívánkozik, csak mert ott kaphatok valami támogatást és nem kell lakbért fizetni, viszont nap mint nap ki vagyunk téve exem hangulatának, vagy várjak itt, hátha kialakul a sorsunk. Borzasztó állapot ez, és nem tudom, lesz-e jobb még idén. Tavasszal már kicsit könnyebb lesz, ha beindul a munka, talán még spórolni is lehet szűkebb időkre, de egyelőre csak egy hónapja dolgozom, így letenni még nem tudtam semmit. 

Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy azt a nagy lépést megtegyem. Néha azt gondoltam, szerencse, hogy nem tudtam, mibe vágok bele, mert el se indultam volna. De most azon töröm a fejem, volt-e értelme eljönni, ha lassanként eljut a tudatomig, hogy vissza kell mennünk a kiindulási pontra. Itt haljunk éhen, vagy ott üttessem agyon magamat? Van erre olyan válasz, hogy van esély a túlélésre? Én nem látom... megint alagút, és nincs fény a végén:(