Nos, megkezdődött az új tanév. Lázas izgalommal készültünk az évnyitóra, ami új lakóhelyünk egyik szép templomában volt megtartva, mivel egyházi iskolába járunk. Hogy miért éppen oda, most nem részletezem. A nagy tülekedésben a templom előtt keresni próbáltam a számunkra teljesen ismeretlen osztályfőnököt, de nem voltam sikeres. Bent a templomban méginkább összezsúfolódott a tömeg. Elég ha annyit elárulok, az iskolába óvodás kortól nyolcadikig járnak a gyerekek, a templom pedig "szabványméret". Belül végre nagy nehézségek árán sikerült megtalálni a tanító nénit, aki egy egészen fiatal hölgyemény, szerintem nemrégiben jöhetett ki az egyetemről. Arca kedves-mosolygós, bizalomgerjesztő. Az ember inkább nagytesónak nézné a harmadik osztályosok között. Rábíztam a fiamat az évnyitó idejére, én meg némi ajakremegéssel elindultam a karzat felé. Nem tudom, miért kell nekem könnyeket hullatni mindig, ez csak úgy jön önként és ellentmondást nem tűrően belülről. A karzatról azonnal a fiamat kezdtem keresni szemmel, aki - bár itthon olyan nagy fiúnak tűnt - az osztálytársai közül nem magasodott ki, sőt! Olyan kicsinek tűnt abban a hatalmas templomban. 

     Ott a karzaton aztán, a tömeget és a szertartást figyelve elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott az a vidéki iskola, ahová úgy 18 évvel ezelőtt a lányaimat elkísértem évnyitóra, évzáróra, majd később a fiamat is. Láttam magam a ballagáson, a szalagtűzőn, sőt, abban a „nyavalyás” kémiateremben is, ahol 4 évig koptattam a padokat. Aztán előtérbe tolult egy idilli kép, melyen a boldog kis családomat láttam, apa, anya, gyerekek, mindenki vidám és nevet, csivitelő csevegés a szoba, melegség és fény, de mennyi fény!…és valami feszítést éreztem gyomortájékon, ahogy rögtön eszembe jutott, hogy hiszen nekem már nincs is családom. Az idilli kép azon nyomban zord téli szürkeségbe csapott át. Mert a többiek nem azért nincsenek itt a fiam évnyitóján, mert egyéb halaszthatatlan dolguk akadt, hanem mert már családom sincs. Két szomorú fűz a kihalt, havas tájban… Itt a fiam, és itt vagyok én. Gondolatban vádolni kezdtem az apját mindenfélével, amiért nincs ott, mert milyen szép is lenne, ha mindketten elkísérhettük volna fiunkat élete fontos eseményére. Hiszen marhanagy változásokat kellett megélnie. Elszakítva a testvérektől, apjától, a barátaitól, a kedves osztályfőnökétől, egy új helyen, új városban, új iskolában, új emberek között. 

     Az évnyitó alkalmából szentmisén vettünk részt, de teljesen eltért attól, amit a görög katolikus templomban megszoktunk. Szépnek szép volt, de mégis más. Először is, felállították az elsősöket és az újonnan érkezőket, és áldást kértek rájuk. Hát itt megint jött némi ajakremegés, pár csepp könny, amit próbáltam lenyelni, de mint később kiderült, a fiam csak meglátta, hogy sírok. Magasztos élmény volt, hogy az ÉN fiamat is megáldották! Ettől valahogy úgy éreztem, az én fiam sem olyan középszerű, szürke kismadár, ahogy én gondoltam, hanem egy figyelemre méltó személyiség, hogy az iskolában is külön-külön figyelnek mindenkire, nem veszik a gyerekeket "átlagsorba", egy kalap alá. Egyébként a fiamnak azonnal szimpatikus lett ifjú tanár nénije. Az évnyitóról hazaérkezve rögtön nyalókát tett a táskájába ofője számára! 

     A hazafelé vezető úton megszólalt a mobilom: exem akart beszélni a fiammal. Mint menet közben kiderült, ő azt gondolta, csak nyaralni jöttünk el, és tanév kezdésre visszamegyünk… Talán mostmár tudatosul benne, hogy mi másként gondoltuk. 

     Mostanában nem akadt túl sok munka, ezért mondta a főnök, néhány hétig nem is kell menni. Kicsit örültem is, bár kellene a pénz, hogy legalább el tudom kísérni fiamat pár napig az iskolába, ami a város túlsó végén van, és megismerhetem kicsit a tanárokat is. Hát sajnos ez nem jött össze, mert augusztus utolsó napján közölte a főnök, hogy másnap munka van, menni kell, de hozzátette, csak egy napról van szó. Hát mindenféle gondolatok átcikáztak a fejemen, el is küldtem gondolatban melegebb éghajlatra, hiszen a fiamról van szó, és az első tanítási napról. Egy szó mint száz, 8 ezer forintot vesztettem volna, ha lemondom a munkát, no meg főnököm jóindulatát is, ezért elvittem előző este fiamat a húgomékhoz, akinek lánya szintén abba a suliba jár, így ő kísérte Okoskámat első nap az iskolába. Fiam, az a kis drága tündér, megértette, hogy sajnos nem mehetek vele aznap, de az én összeszorult szívemen nem tudott segíteni. Aztán másnap kiderült, hogy se első, se második nap nem tudok vele menni, mert közbejött a munka, újabb egy hétre kaptunk megrendelést. Átkozott pénz, ha nem kellene annyira… De kell!

     Második tanítási napon már itthonról indult el, teljesen egyedül. Megkértem a kedves szomszédasszonyomat, aki amúgy is igencsak segítőkész, hogy nézzen rá reggel, el ne késsen, mert mikor fiacskám felkel, én már rég nem vagyok itthon. Csak délután értesültem, hogy adódott egy kis probléma, fiacskám nem találta reggel a bérletét, így szomszédék adtak neki pénzt a buszra. Mondom én, hogy nagyon jó szomszédaim vannak! Hála érte! Délután viszont elmentem a fiam elé a suliba, és alig vártam a beszámolót. Szerencsére nagyon jól érzi ott magát! Én meg örülök, hogy végre nem kell neki egész nap egyedül lennie, míg én dolgozom, mert a nyár nagyobbik része bizony úgy telt, hogy nem volt vele senki. 

     A fiam utazásai során egyre nagyobb részét ismeri meg a városnak. Húgomékhoz már egyedül jár, át a városon. Én meg büszke vagyok rá, hogy énnekem van a világon a legjobb, legügyesebb, legokosabb kisfiam, aki már egyedül is el tud menni a boltba, bár nehéz dolgokat még nem bízok rá, egyedül jár az iskolába egy ekkora városban, és odatalál tesómékhoz is. Előbb-utóbb nagyvárosi fiatalúr lesz belőle. Dagad a szívem a büszkeségtől, csak a szókincsem kevés, hogy olyan árnyaltan fejezzem ki az érzéseimet, ahogy megélem őket. De te talán így is átérzed. J

    Hát ennyi történt mostanában, ami említésre méltó. Jól érezzük itt magunkat, de a honvágy nagy úr! Gyakran eszembe jut az otthoni szobám, ahol szinte börtönben éltem az utolsó másfél-két évben. Nem bánom hogy vége, de még mindig hiányzik.  Azt a 23 évet elfelejteni nem lehet, és talán nem is kell, de remélem, hamarosan eljön az idő, mikor már könnyek nélkül is tudok róla beszélni, hogy mi volt ott. Azt meg méginkább, hogy új lakóhelyünkön is minél előbb kialakul valami „baráti kör”, mert mint tudod, én egyedül életképtelen vagyok. Most még csak a munkatársaimmal tudok beszélgetni, így sokminden bennem marad, mert rájuk nem igazán tartoznak a dolgaim. De annyit azért elmondhatok, sokat változtam. Önállóbb lettem, és kezd a szám is kinyílni. Amit évekig otthon belémplántáltak, hogy nekem semmihez nincs közöm és hallgass a nevem, lassan levetkőzöm magamról. Azt hiszem, ez azért jó. Anno feltettem neked egy kérdést msn-ben, míg a tablóképet átküldtem: „lakik bennem valaki és ki akar törni. Hagyjam, vagy nyomjam el?” Akkor még nem tudtam, ki az, aki odabent dörömböl és kitörni vágyik, mostmár tudom! ÉN VOLTAM! Börtönömből szabadulni vágyó lélek! És tudod mit? Örülök, hogy megtettem! Levetettem magamról az álarcot, és szabadon tartom arcom a fény felé!  (Micsoda szavak, még magamat is megleptem!)

     Zárom nem éppen rövidke levelemet. Minden jót kívánok neked a következő tanévre, és várom mielőbbi „re-üzidet”.

        Szeretettel ölel:

manocs.ka