A legszebb szülinapi ajándékomat kaptam idén a nagylányomtól. Színházjegyet és a társaságát az előadásra.
Nagy izgalom előzte meg a jeles eseményt, mivel nem vagyok színházlátogató, önhibámon kívűl. A színház tőlünk kb 30 km-re van, s mivel december közepét írunk, és a hideg is megérkezett, kicsit féltem, hogy lesz valami galiba, és nem érek oda időben.
Délelőtt még munkában voltam, de már tervezgettem, hogy „lövöm be a sérómat”, mert fodrászra nem futja, s eléggé le vagyok amortizálódva. Ruhatáram is meglehetősen silány, nem vagyok felkészülve „gardróbilag” ilyen helyre. Na de sebaj, a kedvemet semmi nem szegheti! Ilyen csodás nap is régen volt az életemben.
Nos, tehát délelőtt még munkában voltam, és mivel utolsó munkanapomat húztam le, illett felkeresnem főnökasszonyomat, hogy megbeszélhessem vele a szabadságolást és kiírassam a szabinapokat. Az irodája az iskola mellett van, ahová a szívem mindig visszahúz. 4 évig jártam ott gimibe, és nagyon összebarátkoztam néhány emberrel.
Szóval, ha már a suli közelében voltam, nem bírtam ki, hogy fel ne keressem rég nem látott volt osztályfőnökömet, aki egy csupaszív-csupalélek ember.
Belépve az iskolába volt angoltanárnőmmel futottam össze, kérdeztem, látta-e valahol a Tanár Urat. Szépen elkalauzolt egészen a Tanár Úr tanterméig. Ott beszólt a terembe: Elnézést a zavarásért, vendéget hoztam! Beláttam az osztályba, meghitt, családias hangulat uralkodott benn. Talán valami „előünnep” a karácsonyhoz… Tanár Úr a „vendég” szó hallatán csodálkozásra nyitotta a száját, de kilépve a teremből, s meglátván engem óriási mosolyra változott az arca. Nagyon örült a látogatásomnak, gyorsan megölelt, mint rég nem látott barátot, s csak úgy repültek a cuppanós puszik! Régen láttam már azt a fényt a szemében, ami csak akkor jelenik meg, ha igazán nagy öröm éri. Sajnos nem volt sok időnk beszélgetni, csak pár szóban ecseteltük, hogy is áll az életünk mostanság. Ez a találkozás viszont nagyon feldobta a napomat, s bár bosszantó dolgok jöttek még utána, nem hagytam, hogy elvegyék a jókedvemet.
Buszra felülvén sóhajtok, na végre, elértem! Egy projekt letudva! Na, mostmár csak azon izgulok, le ne robbanjon, fel ne robbanjon, egyáltalán: ne robbangasson, csak időben beérjen a városba. Buszon fűtés nuku, 60 perc a jéghideg ülésen, kezem lefagy, lábam lefagy, jajj istenem, hogy érek el a színházig… Városba bejut – hálisten…, séta a színházig, jégverem… csak egyszer érjek oda! Talán ott jobb a fűtés… Félúton telefon, a lányom hív, merre járok. 20 perc múlva ér a színházhoz. Szuper, még 10 perc fagyoskodás… Lassítás.
Végre befordulok a színházhoz. Már látom a bejáratot, nézem az embereket… Főleg az öltözéküket. Még azt se tudom, milyen ruciban illik színházba menni…badarság! Amilyen van! Senki se veszi le rólam! És láss csudát, a fiatalság, farmerban, kinyúlt pulcsiban jelenik meg. Valahogy más fogalmam volt a színházlátogató társaságról. Mint később kiderült, a jegyárakról se volt halvány gőzöm se, különben már rég színházjáró embernek minősülnék.
Megérkezett a lányom…. Ment előttem a bejárathoz, vezetett, én még sosem jártam ott. Akkor bökte ki, átvert pár hete, mikor azt mondta, már megvette a jegyeket, attól való félelmében, hogy időközben lemondom, mert már ismer, én mindig kifogásokat keresek, mert túlaggódom a dolgokat… A „mit vegyek fel” és a ki „vigyáz a gyerekre” kérdéseimtől már a frász környékezi. De mostantól másként lesz! Nem aggódok (ha meg tudom állni), nem érdekel, ki hogy néz rám, és különben is! Nem érdekel senki,csak én! (Na ez se egészen igaz).
Beérve a színházba, irány ruhatár. Bent kellemes meleg – végre! Átfagyott csontjaim olvadásnak indulnak, meg kéne keresnem a mosdót, de semmiképpen nem hagynám ki az előadás kezdetét. Nagylány vagyok, kibírom. Hatalmas épület, hatalmas falak, rengeteg ember… Úristen, mennyi ember! És milyen jó meleg van!
Lányom vezetett fel a lépőcsoron, még egy emelet, még egy emelet…. Hová megyünk már, talán a mennyországba? Na itt derült ki a turpisság, hogy csak a harmadik emeletre jutott jegy, mivel előadás előtt két nappal már szinte minden jegy elkelt. Nekünk csak a harmadik emeletre jutott belépő. Nem nagyon bántam, mert fent még melegebb volt! Jó helyre ültünk, gondoltam én, szinte mindent látni…
Az előadástól el voltam ájulva. Mint aki életében nem járt ilyen helyen, rácsodálkoztam a színpadra, a technikára. Nagyon tetszett, ahogy felidézték a háborús Európát, a légitámadást, a fegyverropogást. A szívem szakadt meg azokért az emberekért, azokért a gyerekekért, akik azokon az utcákon éhezve-fázva-lopva tartották életben magukat. Legjobban a kísértet tetszett, aki megtestesítette a halált, a lélek elszálltát, ahogy a halottat a mélybe magával vitte. Nagy elme, aki kitalálta, megalkotta, hogy az élet elmúlását ilyen jelenettel ábrázolja. Nem csak egy golyó süvítésének hangja, nemcsak egy összerogyott test… de mint a filmeken, ahogy mutatják, hogy kiszáll az ember éltető ereje, a lélek…Hát ez nagyon megfogott!
Az előadás így karácsony táján számomra a barátság kialakulását és megtestesítését mutatta be. Biztos vagyok benne, hogy azokat az embereket, akik abban az ínséges időben egymásra utalva összefogtak, egymást segítették, támogatták, egymásért kiálltak, csak a halál választhatja el egymástól. Olyan kapocs alakult ki közöttük, amit semmi más el nem szakíthat.
Hiszem, hogy lehet élni barátok nélkül, annak, aki a magányt szereti. De van ilyen ember? Én a magam részéről életképtelen lennék, ha nem volnának barátaim, ha nem lennének olyan emberek, akik egy szóval, egy mosollyal, egy érintéssel, egy baráti öleléssel melegséget tudnak varázsolni az ember szívébe-lelkébe.
