Megunva az otthoni zűröket, a verekedést, illetve a verést, ugrottam egyet. Jó nagyot! Mondhatni hatalmasat! Nagy bátorság kellett hozzá, de azt hiszem, ezt meg kellett lépnem.
Húsvét óta készülődtem a nagy útra. Nem volt könnyű döntés! Azon törtem a fejem, szabad-e, mint anya, elszakítanom a gyermekeimet egymástól. Hiszen kisebbik lányom és a fiam élt-halt egymásért, de egyikük nálam, másikuk apjánál került elhelyezésre. Míg egy fedél alatt "éltünk", nem okozott gondot, hogy együtt lehessenek, amikor csak akarnak. De szabad-e feláldozni mindannyiunk nyugalmát, hogy együtt lehessenek?
Vívódtam rajta hetekig, pedig szenvedtünk mindannyian a gyakori veszekedésektől, a rideggé vált kapcsolatoktól. Otthon a gyűlölködés került előtérbe, sorozatos szóváltások, verekedések... Persze, nem volt kérdés számomra, hogy ez a légkör a gyerekeimnek sem kedvez, mégsem volt egyértelmű, hogy mi lehet a jó megoldás.
Végül döntöttem: igaz, hogy nagy lépés, igaz, hogy 500 km távolság az exemtől és kisebbik lányomtól, de legalább nyugalom van. Küszöbünket ma már csak az lépi át, akit beengedünk, nincs ex-kapitányanyós zaklatása, nincs exférjem ordibálása, nincs kisebbik lányom vádló tekintete...
Hogy hiányoznak-e? Nem mondhatom, hogy nem... főleg a lányaim hiányoznak, de nagyon! Igen, még a kisebbik is! Úgy gondolok rá, mint az eltévelyedett fiúra, aki egyszercsak hazatér. Kérdés, van-e okom várni rá... Vajon tényleg elérem-e, hogy benő a feje lágya, hogy belátja, nem lehet mindent egyedül rámkenni. És főleg, mikor... mikor... MIKOR LESZÜNK MEGINT JÓBAN??? Mikor érem el, hogy ismét anyjának tekint... hogy megint szeretni fog...
Nem volt könnyű albérletet szerezni. Hetekig laktunk húgom albérletében. Egyedülállónak kisgyerekkel nem nagyon akarnak lakást kiadni. Szerencsére akadt pártfogónk, aki ebben segített. Albérleti szerződésem is az ő nevére szól. Igyekszik segíteni mindenben, ő is, és a családja is. Munkát szereztek nekem, ami nagyon fontos, hiszen ez biztosítja a megélhetésünket. Fia kinőtt ruháit megkapja a fiam, így sokat tudunk spórolni, ami ránkfér, hiszen a semmiből kell új életet teremtenünk.
Otthon óriási felfordulást jelentett "lelépésünk". Nem szóltam exemnek, hogy odébbállok... Szobámból szinte mindent kimenekítettem, amit meg bírtam mozdítani. Dolgaimat ideiglenesen rokonoknál helyeztem el, szobám ajtaját lezártam. A saját tulajdonú, közös használatú, mindig is vitatémát jelentő mosógépet egyelőre otthon hagytam, majd alkalomadtán, ha járok arra, elhozom. Igaz, exem megüzente, nem adja ki, mert szerinte így is sokmindent elhoztam már. Szegénykém... a bírósági végzésben ott van az egyezségünk feketén-fehéren... a számítógépért cserébe enyém a mosógép. Akkor elfogadta, utána már hiába apellál! Max a rendőrséggel együtt megyek a mosógépért! Ja, szerencsétlen exem azóta jól eladósodott... Kifosztotta "A" hitelét, meg másikat is vett fel, munka meg alig van. Állítólag már a túlóra lehetősége is megszűnt... És persze ott a rezsi, ami nem kevés, pláne, hogy mostmár egyedül fizeti. Nincs kin behajtani a felét. És még ezután jön a tél, a fütési szezon... Na kíváncsi leszek, abból hogyan lábal ki! Hiszen ha anyja nem lenne, aki a kajáját rendezi, talán már éhen is halt volna! Na jó, ilyesmit nem kívánok neki, és nem is a káröröm hajt, jobban járok, ha a magam dolgával foglalkozom. De azért jó látni, hogy lassanként összecsapnak feje fölött a hullámok, amik azóta gyűlnek, hogy megszabadult tőlem. Azóta nincs pénze, azóta gyűlik az adóssága, és ez a helyzet még csak romlani fog, ahogy beáll a fűtési szezon.
A fiam nagyon szeret itt lenni. Többször kérdeztem, vágyik-e haza, apához,tesóhoz, a válasz mindig NEM. Kérdeztem, mi lenne, ha apa értejönne, elvinné pár napra, majd visszahozná (amiből persze sose lesz semmi, hiszen a távolság, ezáltal a költség óriási), de a fiam nem akar vele menni. Max annyit fogadna el, ha tesói meglátogatnák, eltöltenének itt vele pár napot, de hazautazni semmiképpen nem akar. Egyik nap, boltba menet, mikor szó sem volt a múltunkról, azt mondta nekem: Anya, milyen jó, hogy itt mindig azt csinálunk, amit akarunk! Tudom, arra értette, akkor járunk-kelünk a lakásban, amikor jólesik, akkor tévézik, akkor eszik, mikor ő akar, és nem szól be senki, hogy kinek mihez van köze a lakásban.
Lassacskán felfedezi a környéket, már két játszóteret is talált a közelben, talán hamarosan a barátai is megszaporodnak. Remélem, segíteni fogja ebben a hamarosan kezdődő iskola. A közelbe fog járni, 10 perc alatt odaér tömegközlekedés nélkül is.
Magam részéről én is sokkal jobban érzem magam. Az itteni emberek nagyon segítőkészek, úgy érzem, befogadtak. Ellátnak jótanáccsal, és mindenfélével, amiben épp hiányt szenvedek. Amikor beköltöztem a bútorozott lakásba, sokat nevettem azon, milyen apróságaim hiányoznak... mekkora kincs egy hamutál, egy sószóró, cukortartó... de 1-2 hét, és megoldottam. Egyik ismerőstől hamutartót kaptam, másikuk használaton kívül helyezett edénykészlettel, tányérral lepett meg. Lomtalanításból szereztem kétszemélyes rugós matracot, hibátlan szőnyeget, meg hatalmas tükröt... Na ja, mondom, a SEMMIBŐL kezdek új életet! Nem szégyellem, hogy mások használt dolgait újrahasznosítsam magamnak. Chaten szerzett helybeli barátnőm "városnéző" körútra vitt, bevásárolni a Tescoba, hiszen egyedül nehéz lett volna megoldani, mert azt sem tudtam, hol találom, másrészt a sok szatyrot nehéz lett volna egyedül hazavonszolni. Lehet bolondság, de büszke vagyok magamra, hogy volt merszem kisgyerekkel belevágni a vakvilágba. Rohadt jó érzés, hogy akkor kelek-fekszem, mikor nekem jólesik, hogy nem szól bele senki, mikor használom a konyhát, mikor megyek boltba, mikor mosok... Ez egyedül csak a fiamra és rám tartozik. Vele beszélem meg a dolgokat, már amit egy 8 éves gyerekkel meg lehet beszélni. Nagyon megértő, segít ahol tud. Itt azért meg kell említenem itt élő húgomat és családját is, akikre szintén számíthatok, ha segítség kell.
Hétvégente általában kimozdulunk. Ismerősökkel megyünk a "kertbe", ahol kis faházikó, nagy medence, gyümölcsfák vannak. No meg sátor! Fiam nagy élménye volt, mikor először sátorban alhatott.
Mióta eljöttünk otthonról, exem nem fizet gyerektartást, és nem száll be a közös OTP-be se. Egyedül fizetem. Írtam neki levelet, hogy elfelejtette küldeni a tartásdíjat, mire felhívott és közölte, hogy nem is fog fizetni, hiszen az utolsó havi rezsit én sem fizettem ki, a tartásdíjat beleszámítja a rezsibe. Ezen felháborodtam, hiszen a kettőt nem lehet egy kalap alá vonni, másrészt már két havi tartásdíjjal+ OTP-vel lóg, és szerinte még mindig én tartozom... Megkérdeztem tőle,mégis mennyi volt a májusi rezsi? Mennyi annak a fele? Hol fizettünk májusban 80 ezer forintot rezsire,hiszen még fütési szezon sincs? Lényeg a lényeg, vele nem lehet dülőre jutni, így a bírósághoz nyújtottam be keresetet, vonják le a fizetéséből a tartásdíjat, mert nem fizet. A rokontartás megszüntetése végett is küldtem egy keresetet a bíróság felé, hiszen az én jövedelmem most alig 38 ezer, és a lányom is befejezte nappali tanulmányait tudtommal. Ha jól tudom, a bíróságnak nagyon gyorsan kell reagálni a gyermektartásdíj miatti keresetemre, talán már a jövőhéten válasz is lesz. Remélem igen! Mert pénzben azért még nem bővelkedünk.
Nos, régóta készült a pennám, hogy megírjam végre ezt a sztorit is, most végre sikerült. De valahogy nem olyan már, mint mikor elkezdtem, kb másfél éve. Akkor úgy éreztem, muszáj kiírnom magamból minden fájdalmamat, minden szenvedésemet. Megkönnyebbültem tőle. Most, hogy megszabadultam otthonról, nyugodtabb az életem, illetve más irányú problémáim vannak, amik nem látszanak megoldhatatlannak, már csak azért írok, hogy halljon rólam, akit érdekel a sorsom. Emiatt elég nehezen szántam rá magam az írásra. Remélem, mostantól csak felfelé mehet az a bizonyos mókuskerék! Lent volt már eleget!
