Ma 17:00 órától kezdődik kisebbik lányom ballagása. Nem is számítottam rá, hogy a meghívottak között én is ott leszek.

5 évvel ezelőtt lázas izgalommal kísértem a felvételire. Mennyire vártuk a hírt, vajon felvételt nyert-e a neves gimnáziumba... Aztán sorra hívtam telefonon a környék kollégiumait, levelezéseket folytattam, hogy számára a legjobbat megtaláljam, ne kelljen a gyereknek minden reggel órákkal korábban kelni, hogy a tanítás kezdetére beérjen a suliba...

Teltek-múltak a napok, az évek, lányom jól tanult, nyelvvizsgát szerzett, előrehozott érettségin vett részt, azt hittem, minden rendben lesz... Tévedtem.

2009-ben nem hívott meg a szalagtűzőjére... fájt. És fáj ma is. Ma ballag, nem hívott. Ma sem vagyok ott. Így, ponttal a végén... Fáj? Fáj. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki... Egyáltalán: kiérdemeltem? Ez ki van zárva! Mindent megtettem érte amit tudtam, ami mint anyától, elvárható. Ma mégis ott van mindenki más, csak én nem.

17:06. Bizonyára elkezdődött már az ünnepség, talán éppen most olvassák az ünnepi köszöntőt... A rokonság, az ismerősök elismerően nézik a szép, frissen varratott ballagási öltözékeket.  El tudom képzelni, ahogy exanyósék éppen kibeszélik, melyik lányon hogyan áll a blúz. Ja, igaz, azt se tudom milyen ruhában ballagnak... Én kimaradtam az előkészületekből is. Ballagási ruha, fényképezés. És bizonyára a képekből sem fogok kapni. Jut eszembe, a ballagás időpontjáról is úgy szereztem tudomást, hogy felmentem a gimi honlapjára és megnéztem. Bár, úgyis kiderült volna, hiszen exem agyafúrt módon elcserélte a múltheti apás hétvégét, csak hogy a fiamat magával vihesse. Elengedtem volna csel nélkül is, hiszen a fiam aztán tényleg nem oka semminek.

Emlékszem, az én ballagásomon se volt ott anyám. Félévvel előtte költözött el és én nem kellettem neki. Apám is összeállt valakivel, engem meg otthagytak az elárvult, magányos házban egyedül. Anyám nem varratott új szoknyát, nem vasalta a matrózblúzomat, nem csillogott a szeme a büszkeségtől, hogy a nagylány kijárta az iskolát, szakma van a kezében. Ahogy a beíratkozásra egyedül mentem, a ballagásra sem kísért el senki. Sok szülő volt azon a ballagáson is, mindenkinek virág a kezében... Minden szülő büszke volt, csak énértem nem állt ott senki...

Emlékszem, hazafelé úton a szomszéd néni megszólított: Na, vége lett? Megvan a bizonyítvány? És én akkor fakadtam sírva, dühömben csak annyit vágtam oda: Meg, de én ki a francnak mutassam meg? Azzal beléptem a házba, alaposan becsapva az ajtót, az ágyra vetődtem, és keserves sírásra fakadtam. Azóta is hullnak a könnyeim, valahol befelé...

Nem akartam, hogy majdan az én gyerekemnek ilyet kelljen átélnie. Nem akartam, hogy egyedül legyen a bánatával, az örömével, és mégis kizárt az életéből. Teljes mértékben. Ma már arra büszke, hogy nem is köszön. Hogy hogyan képes ezt megtenni, fel nem foghatom! Nincsenek rá szavak, hogy leírjam, amit érzek. Zokogok, de már csak befelé.

Egyre inkább érzem, nincs rám szüksége, és ez talán már nem is fog változni. Valahol nagyon fáj, de lassan beletörődök, hiszen változtatni úgysem tudok rajta. Időnként erőt vesz rajtam a bosszúvágy, aztán elhessegetem magamtól, mert mégiscsak az anyja vagyok. Pedig istenemre, de nagyon ráférne néhány pofon, csakhogy megjöjjön az esze! Hiszen fél év múlva betölti a 20-at és ahogy látom, magától nem nő be a feje lágya. Mennyit fog még sírni az élet-adta pofonoktól!

Az, hogy a meghívottak listájáról kihagyja a nevemet, nyílvánvalóvá vált úgy 2 hete, amikor is egy vita hevében számonkérte rajtam, mit tettem le az asztalra házasságom 23 éve alatt. Az, hogy mire ő megszületett, felépült a házunk, hogy felneveltem 3 gyereket, hogy éppen gyes alatt szakadt ránk a rendszerváltás és a munkanélküliség, már nem számít. Ahogy az sem, hogy 36 évesen 3 gyerek mellett a munkahely reményében vágtam bele esti tagozaton az érettségi megszerzésébe, nem jelent semmit.Hosszú...

Ahogy mondják, a remény hal meg utoljára. Reménykedjek, hogy egyszer még jó irányba változik a kapcsolatunk? Ma erre semmi esélyt nem látok:(